Csanda Gábor írt Lampl Zsuzsanna: A szlovákiai magyarok politikai identitása 1989-90-ben (Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2020, 240 oldal) című könyvéről az Új Szó Szalon című közéleti-kulturális mellékletébe:
“Nem minden nosztalgia nélküli olvasmány Lampl Zsuzsanna új könyve: az ismert szociológus a szlovákiai magyarok rendszerváltás ideji politikai identitását vizsgálja. Olyan természetes előadásmódban, mint amilyenben közéleti kérdéseket szoktunk megvitatni baráti körben. (…)
A szerző kimutatja és részletesen elemzi, hogy Csehszlovákia akkori lakosságának többsége nem rendszerváltást képzelt el, hanem csak a „pártvezetés” megreformálását, egy újabb emberarcú szocializmust. S persze mindhárom pártban voltak egykori párttagok, de mihelyt kikerült az alkotmányból a CSKP vezető szerepéről szóló tétel, máris látnivalóan megcsappant a ’68-ban félreállított reformkommunisták előtti tér. S volt elképzelés egy ún. harmadik útról is, ez a szocializmus és a kapitalizmus között vezetett volna, de ez a lehetőség az elmélet szintjén maradt. Lampl Zsuzsanna itt is figyelmeztet a fogalmak akkori homályosságára: „Nem tudjuk, pontosan mit értettek szocializmus, kapitalizmus és a harmadik út alatt, de feltételezhető, hogy ezeknek a fogalmaknak az értelmezése is ugyanolyan sokrétű volt, mint a demokrácia fogalomé.” Tegyük hozzá: a fogalmak akkori nehezen körvonalazhatósága ma a fogalmak viszonylagosságára és átjárhatóságára változott, a volt szocialista blokkon belül például a jobb- és a baloldal gazdasági és ideológiai önjellemzés nem jelent feltétlen jobb- és baloldali elkötelezettséget. Mindenesetre a rendszerváltás első, e könyvben tárgyalt szakaszát illetően a szerző hitelesen érvel amellett, hogy az uralkodó vízió szerint az emberek a változás szükségességét hangsúlyozták, gyökeres politikai rendszerváltásra már korántsem volt ekkora igény. Az ország berendezkedéséről 1989 végén a szlovákiai magyarok is hasonló elképzeléseket vallottak, mint a szlovákok, de, jegyzi meg a szerző: „volt egy lényeges különbség is. Az FMK kezdettől nyílt lapokkal játszott, világossá tette, hogy célja a szocializmus megdöntése és a kapitalizmus liberális modelljének bevezetése.”
Mindenesetre tény, s ezt a szerző táblázatos formában is szemlélteti, hogy Szlovákia lakosságának politikai és gazdasági biztonságérzete nem a rendszerváltáskor romlott meg, ez a tendencia már 1980-ban megfigyelhető volt, 1975-től „folyamatosan csökkent az emberek biztonságérzete, ezzel egyidejűleg egészen 1989-ig folyamatosan nőtt a bizonytalanságérzetük”. Persze, a rendszerváltást követő évek újabb rétegek elbizonytalanodását eredményezték, elsősorban a szociális biztonságérzet, a növekvő munkanélküliség és az árak liberalizációja következtében. Miközben ezt az átmeneti időszakot még nagyban jellemezte, főleg a szolgáltatásokat, a szocializmus. A szerző egy 1990. májusi újsághírt idéz, mely arról számol be, hogy Csehszlovákiában több mint négymillió telefonállomást tartanak számon, s egyre többen kapnak telefont, ennek ellenére több mint háromszázezren még igényelnék (földi, vezetékes telefonállomásokról van szó, természetesen). Érdemes ráirányítani a figyelmet egy 25 évvel a rendszerváltás után készült szociológiai felmérésre is, amikor már a lakosságnak volt ideje eltávolodni a szocialista korszaktól, s módjában állt a kapitalizmusba is belekóstolnia: a kapitalizmussal szemben kétszer annyian vallották azt, hogy az emberi méltóságot a szocializmus szavatolta jobban.
A forradalmi egységet – tegyük hozzá: nagyon hamar – a nacionalizmus térhódítása bontotta meg, ez mind az ország kettészakadásához vezető cseh–szlovák, mind a szlovák–magyar viszony elmérgesedésének fokában is mérhető. Meglepő, de hinnünk kell a szerzőnek, aki korabeli felmérésekre hivatkozik: 1990 végére a megoldandó társadalmi kérdések élére a nemzetiségi problémák kerültek, megelőzve minden egyéb (gazdasági, szociális és munkanélküliségi) problémát. Megoldás persze nem született, hiszen a szlovákok háromnegyede Prága egyeduralmát nehezményezte, s széles körökben elfogadottá vált az a nézet, mely szerint a szlovákok ráfizetnek a csehekre, s a másik, legalább ennyire abszurd vélekedés, mely szerint a magyarok el akarják magyarosítani a dél-szlovákiai szlovákokat. 1990 októberében „47 százalék úgy vélte, hogy sosem lesz jó a szlovákok és a magyarok együttélése”.
A sok-sok érdekes részletből még egyet feltétlen említek: a VPN és a vele szövetkezett FMK közös nyilatkozataiban nem minden azonos: a gyakran az FMK kezdeményezésére született állásfoglalások és pontokba szedett határozatok szlovák és magyar változata enyhén különbözik egymástól, a szlovákba nem minden került bele a magyarból, s pl. a nemzeti kisebbség kifejezés helyett a szlovák változat a nemzetiség kifejezéssel él. Vagyis a kisebbségi kérdéssel magának a rendszerváltó liberális VPN-nek is gondjai voltak, hiszen a gyorsan nacionalizálódó légkörben nem akarván szavazatokat veszteni, finomított a magyar szövegen. Aztán nagyon hamar kiderült persze, hogy a VPN nem csupa Fedor Gál- vagy Peter Zajac-féle személyiségekből állt, sőt, utóbb ők voltak azok, akiket a többség kiszorított soraiból. (Fedor Gálnak még Szlovákiát is el kellett hagynia.)
A monográfia nagy előnye, mint említettem, a közvetlensége, amit a szerző nagyon egyszerű eszközökkel ér el: a minden véleményre nyitottan figyelő és az összefüggésekre rámutató, de sosem tudálékos hangnemmel, nemkülönben azzal, hogy mindig a megfelelő helyen s jól idéz. Tulajdonképpen csak ritkán vonja meg maga a mérleget, a következtetéseket is inkább közvetíti, hogy az olvasó magától jöjjön rá. Nagyon rokonszenves, hogy a közvélemény-kutatásokon kívül számos korabeli nyilatkozatot, véleményt, sajtóhírt és kommentárt idéz. Az is előnyeként említhető, hogy bár közelről elemzi az eseményeket, megtartja ezek távlatát, például azzal, hogy a vizsgált időszak felméréseit későbbiekkel veti össze. A közvetlenséghez járul hozzá azzal is, hogy többször saját megélt tapasztalatára hivatkozik: „ezt a hangulatot magam is többször tapasztaltam a környezetemben”; „magam is emlékszem egy valamikor 1990 végén lefolytatott beszélgetésre”; „másoktól is hallottam róla” stb.
A csehszlovákiai rendszerváltás – és Lampl Zsuzsanna monográfiája – az első szabad parlamenti választással zárul (1990. június 8–9-én), egészen elképesztő részvétellel, a választásra jogosultak 95,39%-át mozgósítva; szlovákiai győztese az FMK-val szövetkezett VPN lett, 29,34%-kal. A Szlovák Nemzeti Tanácsba a VPN–FMK-listán 6 magyar képviselő jutott, a 8,66%-os Együttélés–MKDM-től pedig több mint kétszer ennyi: 13 képviselő. Az SZLKP listáján is bejutott 3 magyar, valamint az Együttélés színeiben 1 ukrán. A Szövetségi Gyűlés 300 mandátuma közül 15 lett a magyaroké (az Együttélés–MKDM 11-et szerzett, a VPN–FMK 4-et), s az Együttélés képviseletében 1 lengyelé. A helyhatósági választást ugyanaz év november 23–24-én rendezték meg, jóval gyengébb (63,75%-os) részvétellel, s magyar vonalon a nemzetiek arattak elsöprő sikert: az Együttélés 6,3%-os eredménye 102 polgármestert jelentett, az MKDM 3,1%-a 35-öt, az FMK 1,3%-a 27 polgármestert.
A szlovák és angol nyelvű összefoglalót a felhasznált irodalom jegyzéke követi, végül a hasznos névmutató. A legtöbbet említett és idézett politikusok Duray Miklós és Tóth Károly, az újságírók közül Miklósi Péter, a hivatkozott történészek közül pedig Popély Árpád, a korszak ismert kutatója. Okos, elgondolkodtató olvasmány, mindenkinek ajánlom figyelmébe.”
Csanda Gábor írása teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.
