Talamon Alfonz Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából című regényéről ír Csanda Gábor, ezúttal a Talamon Alfonz művei című, a szerző összegyűjtött szövegeit tartalmazó kötet (Pozsony, Kalligram, 2001) alapján:

“A tragikusan korán, harmincévesen, huszonöt éve elhunyt szerző ebben a könyvében mindent egy lapra tett fel: nyelvileg a lehető legfinomabban, legérzékletesebben megfogni egy emléket, ugyanakkor végig ébren tartani a történet és körülményei iránti érdeklődést, sőt, fokozni, izgalomban tartva az olvasót. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy csakis derűs, sőt kifejezetten mulatságos történeteket olvasunk, már akkor kalapot emelhetünk a szerző előtt. Szórakoztatás mesterfokon. S persze a „megfogni egy emléket” itt azt jelenti, szabadjára engedni az emlékezés felcsigázott képzeletét. Rendkívüli tehetségre vall, hogy a szóban forgó baráti társaság (és a többiek) minden gyengéjét rokonszenves hangnemben ecseteli, s így ezeket a jellemrajzhibákat nem az Achilles-sarkuknak tekintjük, hanem erényüknek, erősségüknek. Ezek adják meg a szereplők karakterét. A tulajdonképpen szeretni való gyengéik. A felfokozott étvágy, a test ernyedetlen karbantartása, az itóka vagy a leányzó iránti olthatatlan szomj és vágy stb. Mindegyiküknek megvan a maga steckenpferdje. S persze az elbeszélőt, a zsidó kocsmárost is esendő alakként rajzolja meg, leginkább (mintegy mellékesen) körültekintőnek és takarékosnak, aki vizezi a bort és 13-asnak tünteti föl a 12-es sört, de a korcsma már csak ilyen terep (azaz olyan, mint e beszélyek): nincs mese: minden fogyasztást számba kell venni, feljegyezni vagy emlékezetben tartani. S persze ő a „jeles napok” krónikása, úgy is, hogy a történéseket az ő szemszögéből látjuk jelesnek. A híres diószegi cukorgyári tűzvész epizódja kapcsán írja: „Az egyetlen maradtam talán, barátaim, ki kemotáfiumot emel a múltnak eme megtartásra érdemes darabkája fölé.” A derék kocsmáros nem emléket állít barátainak, hanem eszükbe idézi (vagy ahogy a szöveg mondja: „lassan csendesedő lelketekbe”), mindazt, ami akár meg is történhetett volna velük. Az irodalom, a jó irodalom mindig felülmúlja a valóságot, így az emlékezetkultúrát is.
És igen: tele van ízes idegen szavakkal, csak győzze őket az ember szótárazni, vagy ahogy magam tettem: a szövegkörnyezetből eldöntöttem, mit jelenthetnek, nagyot tévedni nem lehet: Schlaraffenland, slauf, parorexia, kremzli, krampli, feniklis… és az elmaradhatatlan Ólov hasolom (Nyugodjék békében). E szavakat az eredetileg Újvárba vonatozó Herr Vincenzó kalandját leíró részből vettem, s épp itt mutatkozik meg az idegen szavak ismeretének jelentősége: utasunk ugyanis a veterinárius kifejezést a veteránnal keverte össze, persze, nem ez volt e fejezetben a legnagyobb baklövése. Hogy mit kóstolt mohón s titkon lekvár helyett, azt mi is csak a fejezet végén tudjuk meg.”

Csanda Gábor Tolva, odázva a pillanatot című esszéje az Új Szó oldalán olvasható.