Csanda Gábor visszaemlékező esszéje a Kalligram Kiadóról, amely egyszersmind a Rudolf Chmel által szerkesztett Volt egyszer egy kiadó…, illetve Bolo raz jedno vydavateľstvo… című kötetek recenziója is, a Vasárnap hetilapban jelent meg:

“Az év végén jelent meg Rudolf Chmel kiváló összeállításában a Kalligram Könyv- és Lapkiadó 25 évét összefoglaló esszékötet, s ha nem volna ilyen kicsi ez a terület a könyv ismertetésére, akkor vele együtt az egész Kalligram-korszakot és magát a Kalligram márkát kellene bemutatni. (…)

…a könyvkiadó Szigeti László nem csak főszereplője ennek a könyvnek, hanem minden egyes megszólaló és általuk említett szerző legkisebb többszöröse is. Mert hiába szabadkozik, hogy a Kalligram csapatmunka volt, ezt a csapatot ő hozta össze. A csapat által képviselt szellemiséget nemkülönben. És a „volt” sem helyénvaló, hiszen ő teremti továbbra is a Kalligram olvasótáborát, amíg csak egy kalligramos könyv is található lesz bárki polcán s még inkább kezében. Nem tartom számon, hány Kalligram-könyvünk van, s azt sem mértem le, hogy az azonos nevű folyóirat számai mennyi helyet foglalnak el a polcainkon, de azt tudom, hogy otthon helyszűke miatt rendszeresen rostáljuk, másoknak felajánlva az állomány egy részét, Kalligram-könyvtől azonban még sosem váltunk meg.

A Rudolf Chmel-féle összeállításból az derül ki lépten-nyomon, hogy ez a kiadó szellemi műhely volt. Azt mondom, ez a legkevesebb. Ezekből a visszaemlékező, elemző írásokból az is nagyon egyértelműen kirajzolódik, hogy sokkal több volt. Az önbecsülésünket adta meg, magunk előtt, a többi magyar kiadó előtt, a szlovákok előtt. A szlovákiai magyarok közt. Magyarországon. Belépő volt Európába. Martin Bútora tanulmányterjedelmű, fejezetekre osztott szövege döbbenti rá az embert, hogy a Kalligram a legsötétebb mečiari időszakokban volt a világítótorony, s amikor, mint például ma is, az igényes kultúrát valahol a szükségletek legvégén kezelik, egy-egy nagyszerű könyv milyen nagy tettnek számít. Szellemi őrhely, ahogy Márai mondaná. S közben Bútora alapos társadalomtudományi elemzését adja a rendszerváltás utáni időszaknak, olyan dolgokat említve, melyekre mi, itt élő magyarok igazán büszkék lehetünk. Nem azt mondja, hogy minden jó a Kalligramnak köszönhető, csak azt, hogy a Kalligramból mennyi minden jó származott, az egész társadalomnak. Bennünket, a rendszerváltáskor eszmélőket ez a kiadói program (merthogy az volt, jól átgondolt, minőségi felemelkedéssel járó program, Csehy Zoltán után mondhatom egyetemnek is) tett nagykorúvá. És nem fokozatosan, hanem szinte egyik napról a másikra. A fokozatosság a Kalligram-birodalom kiépülésére vonatkozik inkább: egyre világosabbá és egyértelműbbé vált, hogy nemcsak az eredeti és a fordításirodalom vagy – kiemelkedően! – az irodalomtudomány, hanem a társadalomtudományok, de még a helytörténet is lehet korábban elképzelhetetlenül magas színvonalú.

Magam is ott lehettem a kiadó első öt könyvének budapesti bemutatóján. (Ez is: ugyan mit kerestem volna a Rákóczi úti Szlovák Intézetben, ha nincs a Kalligram? S hányszor lehettem, s még hányszor lehettem volna. Legutóbb, mikor beállt a derekam, maga Szigeti Laci vitt s hozott.) Elképesztően jó volt az a premier, dacára annak, hogy pl. Tarján Tamás szinte semmi jót nem mondott Dusza István debütáló kötetéről. Pista így is a fellegekben járt. (Amúgy még a Szigeti–Hrabal páros Zsebcselek című beszélgetőkönyve, Talamontól a Gályák Imbrium tengerén, Farnbauer Gábor regénye, Az ibolya illata s Grendeltől az Einstein harangjai került bemutatásra. Na meg a folyóirat első néhány száma.) Mellesleg Esterházy Péter ült előttem. És egyszer rám mosolygott. Meg rá is kérdezett valamire. Úgy, mintha évek óta ismernénk egymást. Kétszer vagy háromszor magam is mutathattam be ott Kalligram-könyvet.

A pozsonyi Óvárosi utcai székházba jártam könyvet venni. A nagyon jó kínálaton kívül nagy emberekkel lehetett ott találkozni, a nap bármely szakaszában. (Ez is: hol lehet ma Pozsonyban Kalligram-könyvekhez jutni? Hol lehet ma bárhol nagy emberekkel találkozni?) Mivel kedvezménnyel (nem tréfa: ötvenszázalékos kedvezménnyel) adták a könyvet, csak azt kellett meggondolni, mennyit bírnak ki még otthon a polcok. Sok kalligramos szlovák könyvet is vettem. De ez is: ott találkoztam először, van már húsz éve, Gazdag Józseffel. Hatalmas hátizsákkal volt, bemutatkozott, és Hizsnyai Zolit kereste. Mondtam, hogy ha megbeszélték, akkor jön is, üljön le vagy nézegesse a könyveket, s azzal magára hagytam. Bárkinek szabad bejárása volt, akár hozott kéziratot, akár nem. De ha hozott, akkor mintegy ebből eredően leteszteltette a szövegét: ha elfogadták, megütötte a mércét. Ha nem, házalhatott más kiadónál.

Nem nosztalgiázom, ezek csak kiragadott példák a pozsonyi–dunaszerdahelyi Kalligram múltjából, s a Volt egyszer egy kiadó… című rövid (a magyar 532, a szlovák 632 oldal) összefoglaló is említi ezeket és a hasonló illusztris eseteket s a valóban illusztris Kalligram-szerzőket, fordítókat, szerkesztőket, a kiadó magyar és szlovák sorozatait, az OS című lapot, a kortárs világirodalom és szellemtudományok magyarra és szlovákra fordított műveit stb. Utolsó pozsonyi vásárlói zsákmányom Petronius műve volt, a Csehy Zoltán átköltésében kiadott Satyricon. Korszakos jelentőségű munka. Akkor már mondogatták, hogy a Kalligramnak csak a pesti része marad meg, a pozsonyinak meg a szlovák része, az Absynt Kiadóba olvadva.

Az ikerkönyvek szlovák változatát is ajánlom mindenkinek, aki ért szlovákul. Ennyi jót olvasni szlovákoktól szlovákoknak szlovákul magyarokról, azokról, akik közé tartozni szeretünk vagy szeretnénk, igazán felemelő érzés. Aki csak a magyart olvassa, sok mindent megtud a szlovák mélyinterjúból is, mert több szerző is idéz belőle hosszabb-rövidebb részeket. Amúgy a fordításokat (magyarról szlovákra és fordítva) profikra bízták, ezzel talán nem mondok újat. (Szalay Zoltánt is ott találjuk közöttük, Görözdi Juditot pedig nem kellett fordítani, szlovákul írta meg részét a szlovák könyvbe.) A címbeli „volt” szorul még némi kiegészítésre. Csak a pozsonyi magyar műhely szűnt meg, de van helyette a dunaszerdahelyi polgári társulásos Kalligram. Évi hat-hét könyvvel, de változatlan színvonalon. És van a Pesti Kalligram. Ettől szintén az év végén Markó Béla Egy mondat a szabadságról című verseskönyvét olvastam. Nem csodálkoznék rajta, ha Magyarországon az év könyvévé választanák. S persze Szigeti László sem csak volt, hanem van. Legutóbb, 2020 nyarán Tompa Andreát hívta házába író-olvasó találkozóra a Haza című regénye kapcsán, majd utána az Ibusárt adta elő nála Bíró Kriszta frenetikusan, Parti Nagy Lajos is ott ült a tágas és nyitott nézőtéren.”

Csanda Gábor esszéje teljes terjedelemben a Vasárnap oldalán olvasható.