Csanda Gábor írt az Új Szó Szalon című közéleti-kulturális mellékletének sorozatába, amelyben a lap a Fórum Kisebbségkutató Intézet digitalis­emlekezet.eu oldaláról közöl egy-egy képet és a képhez írt szöveget. “A projekt, a digitalisemlekezet.eu célja az, hogy archív fotók által mutassa be a felvidéki magyar közösség elmúlt 100 évét. Az oldalon jelenleg több mint 17 ezer fénykép található. Újabb fotókat az alábbi címen lehet felajánlani: info@digitalisemlekezet.eu.”

“A képet Prandl Sándor készítette, valószínűleg 1980-ban, ez minden, amit tudunk róla. Magam ezt a ’80-at is kétlem, szerintem korábbi. Dús hajú szöszke, gömbölyű arcú, nagyszemű, félszegen mosolygó kislány, keze még kislányosan párnás-puha, baljában kenyeret tart, jobbjában egy üres csészét, talán kakaó volt benne, hóna alatt a babája. Egy szépen felöltöztetett, még csizmát is viselő baba, talán új, vagy csak megkímélt. Egy babára igazán csak egy kislány képes ennyire vigyázni. Szereti, mintha a baba volna a gyermeke, és most persze, egészen addig, amíg fel nem nő, s nem lesz saját kislánya vagy kisfia, a baba a gyermeke. Úgy is viszonyul hozzá. Szereti, a karjára ülteti.

Milyen jó is tud lenni a kakaó! Milyen jól is teszi az, aki vénségére sem mond le a kakaóról, a darakásáról, madártejről s így tovább, a játékairól, kedvenc meséiről, s egyáltalán, aki a gyerekkorát rég levetkezve is meg tud maradni legalább legbelül gyermeknek. Olyan derűs lénynek, aki mosolyog, még ha ez nem látszik is rajta, ha nincs is az arcára írva.

Ahogy nincs két egyforma kislány, nyilván ennek az itteninek sincs párja, de bezzeg a babája, az már bizonyosan szabványbaba, egyenbaba, tizenkettő egy tucat. És mégis, hasonlítanak. A baba a kislányra. Amikor ez a kép készült, még kenyérből sem volt annyiféle, mint ma, de látható, hogy ez az a jófajta igazi házi kenyér, amit zsírral és hagymával nyomnak a gyerek kezébe a felnőttek, vagy épp ellenkezőleg, lekvárral kenik meg. Ez itt konkrétan puszta kenyér, vagy csak ez volt, kalács nem, vagy ezt szerette a kislány. Ezt láthatta a szüleitől vagy a nagyszüleitől, akik talán mindenhez kenyeret ettek, vagy reggelire minden helyett, kenyeret dióval, kenyeret szőlővel s így tovább. Az ember korán ráérez, ha kellő ideig rágja a kenyeret, az édessé válik a szájában.”

Csanda Gábor írása az Új Szó oldalán olvasható teljes terjedelemben.