Cs. Liszka Györgyi Nők, fegyverbe! című írása a Vasárnapban jelent meg:

“Lassan 75 éve, hogy március 8-án a nők megkapják a maguk virágcsokrát, már aki megkapja, különböző változatokban azóta él tájainkon a köszöntés, egyre fakulva, de sok helyen még tartja magát.

A nyugdíj előtt álló korosztály abban a világban nőtt fel, amikor minden munkahelyen voltak szakszervezetek, melyek ténykedése legott abban merült ki, hogy nőnapot szervezzen és megajándékozza testületileg a társaság női dolgozóit. Hosszú munkás éveim alatt én is megéltem egyet, az utolsót, 1989-ben, amikor munkatársnőimmel egyetemben én is hazavihettem egy akkor divatos, szép tűzálló üveg teáskannát a Madáchból. Meg igen, munkaidő után összeült az egész szerkesztőség meg a gyártás, és a férfiak jól megünnepeltek bennünket.

Sikerem volt, fiatal voltam és jópofa, sokan, sokat ittak az egészségemre, nem tudom, annak köszönhető-e, de hála Istennek eddig még mondhatni kitartott.

Az akkori beszélgetésekből emlékszem, voltak – és többen voltak –, akik örültek a konyharuhának, törölközőnek, csészéknek, mikor minek (hiszen a szakszervezetis nők választották ki az ajándékot, tudták, mire lehet szüksége egy munkás asszonynak), de voltak – és ők voltak kevesebben –, akik átlátták ennek a gesztusnak a faramuciságát, hogy e konyhai, háztartási eszközöknek mi is az üzenete, s miért nem akkor jut senkinek eszébe egy nő, amikor előléptetésekről van szó. Kizárólag március 8-án, amikor legálisan lehetett inni rájuk a munkahelyeken.

Aztán ʼ90-ben már nem volt sem szakszervezet, sem nőnapi rendezvény, az öntudatos hölgyek végre megkapták, amit akartak, persze, a férfiak akkor is ittak, csak már a közeli 44-esbe.

 A szokás viszont nagy úr, férjek, gyerekek, gavallérok továbbra is köszöntötték feleségüket, anyjukat, hölgyeiket. És köszöntik máig a munkáltatók kivételével, mert a szakszervezetek helyett a kereskedelem telepedett rá az ünnepeinkre (is), kihasználva minden lehetséges alkalmat az áruforgalomra. S a munkáltatók, mivel őket nem kötelezi már senki ilyesmire, legfeljebb mítingeket hívnak össze, hogy megerősítsék alkalmazottaik teherbírását. Nálunk is lehet például tornázni, angolt tanulni meg egyebek, csak azt nem tudom egyelőre, melyik idősávba passzírozhatnám be e remek lehetőségeket.”

Cs. Liszka Györgyi írása teljes terjedelemben a nyomtatott Vasárnap 2022/10. számában vagy a Vasárnap honlapján olvasható.