Bolemant Lilla írt a média háború- és szegénységábrázolásáról az Új Szóban:

“Rengeteg kárt okoz a háború vagy a szegénység sztereotipizálása.

Szerencsére semmilyen háborút nem éltem meg, sem forradalmat, bár igaz, hogy 1989-ben már eléggé felnőtt voltam hozzá, de mivel a fiam csak három hónapos volt a novemberi események kitörésekor és egy kisvárosban éltem éppen akkor, csupán a tévéadásokon keresztül figyeltem a történéseket. Persze a 89-es forradalmat nem lehet háborúhoz hasonlítani, és csak a könyvekből meg filmekből ismerem azt a sok testi és lelki szenvedést, amit a háború okoz.

Mégis mindig összerezzenek, amikor azt hallom a tévéhíradóban, hogy „az itteni emberek már megszokták a háborút” – és mondják ezt olyan hangsúllyal, mintha nem is kellene annyira aggódnunk értük, hiszen ez is az élethez tartozik. A tévériporthoz pedig találnak legalább egy olyan helyi lakost is, aki elmondja ugyanezt. „Mi már 2014 óta háborús övezetben élünk, tudjuk, mikor mi a teendő.” Nézem a fiatal nő arcát, és azt számolgatom, vajon hány éves kora óta él ebben a helyzetben.

Milyen lehet ez az élet? Nagyjából tudom a választ. Nem az olvasmányaimból, hanem egy ismerősöm híreiből, aki többször töltött már rövidebb-hosszabb időt a donbaszi településeken, és szóban, képben, írásban számol be a mindennapi élet nehézségeiről, a félelemről, az egészségügyi ellátás hiányáról. Nem propaganda vagy szenzáció céljából, hiszen önkéntesként segít folyamatosan a világnak azokon a helyein, ahol úgy látja, szükség van rá. Elmondja, ki az, aki még nem menekült el, mert nincs hová, nem engedheti meg magának, vagy egyszerűen nem akar elmenni, mert nem hagyja el önként az otthonát. De tűrnie kell a fegyverropogás hangját, az állandó veszélyérzetet, a biztonság hiányát. Hogyan tervezheti így az ember az életét?”

Bolemant Lilla írása teljes terjedelemben az Új Szó honlapján olvasható.