Benyovszky Mánya Ágnes a 400 éves pozsonyi kifli történetéről, illetve Ifj. Papp Sándor – Július Cmorej: A pozsonyi kifli története. 400 éves legenda (Pozsonyi Kifli PT 2021) című könyvéről írt az Új Szó kulturális-közéleti mellékletében, a Szalonban:
“Gyerekkorom egyik legfinomabb és legemlékezetesebb süteménye volt apai nagymamám szilvalekvárral, valamint diós és mákos töltelékkel, kelt tésztából készített pozsonyi kiflije. Alakját, állagát tekintve nem hasonlított az általam csak öt-hat éve megismert és megízlelt eredetihez, de a mama így nevezte. Isteni finom volt! Azért ragadtattam magam arra, hogy egy személyes ízemlékkel kezdjem ezt a könyvismertetőt, mert a bemutatandó mű is, a szerkesztője megállapítása szerint, „saját élményekkel tűzdelt kutatási napló”.
Azt hiszem, példa nélküli, hogy egy péksütemény az élvezeti értékén túl regényírásra (Fehér Béla: Kossuthkifli), filmsorozat-készítésre (az előbbi mű alapján, Rudolf Péter rendezésében) és újabban egy tanulmánykötet megírására is ihlessen.
A változatos műfajú szövegeket összefogó kötetet ifj. Papp Sándor szerkesztette, akinek a pozsonyi kiflivel kapcsolatos személyes élményei mellett megférnek a saját és munkatársai (Július Cmorej, Ján Vyhnánek) a sütemény négyszáz éves történetével és utóéletével kapcsolatos kutatásai. Magyar, német és szlovák nyelvű újságok szolgáltak forrásul számukra, továbbá a Pozsonnyal foglalkozó különböző monográfiákból, a pozsonyi pékcéh irataiból, valamint a Pozsonyi Városi Levéltár és az Országos Széchényi Könyvtár állományából dolgoztak.
A könyv a „400 éves legenda” történetének bemutatását annak készítőivel, a pékekkel kezdi: az ún. fehér pékek péksüteményeket készítettek, míg a „fekete pékek” a kenyérkészítésért feleltek. Megemlíti például, hogy a Pozsonyt körülölelő városfal részét képezte a Pékbástya, amelynek védelme és karbantartása a pékek dolga volt. Kiderül az is, hogy a hajdan még a pozsonyi kiflinél is népszerűbb kétszersült nem valami száraz és diétás ehetetlen borzalom, hanem egy többféle ízben kapható finom péksütemény volt.
Érdekes és érdemes végigkövetni a könyvben bemutatott híres kiflit sütő mesterek – Korče, Lauda, Pressburger, Scheuermann, Schwappach, Tehlár, Wendler és mások – életútját, akiknek neve egykor fogalom volt a városban.
A minőségi alapanyagokból, szorgalmas kézi munkával készülő kifliket remek üzleti érzékkel Amerikába és Indiába exportálták, sőt Londonban vagy a divatos fürdőhelyen, Abbáziában árusították, és a bécsi császári udvarba is szállították. A műhelyüknek, boltjukn ak otthont adó házak zömét azóta elbontották, de a kötet segítségével beazonosítható, hol, merre álltak.
Jóval a boldog békeidők után, a szocializmus éveiben aztán kis híján feledésbe merült a pozsonyi kifli is, derül ki a könyvből. Mivel a tésztájával egyenlő mennyiségű mák és dió kell hozzá, és csak kézi munkával formázható készre, nem volt elég „gazdaságos” az előállítása. A pozsonyi kifli megmentője, újra felfedezője Szemes Béla cukrász- és pékmester volt. Az ő kezdeményezésére jegyezték be ún. hagyományos különleges termékként az Európai Unióban (a könyv mellékletében szerepelnek is az általa kidolgozott, a pozsonyi kiflire vonatkozó rendeletek).”
Benyovszky Mánya Ágnes írása teljes terjedelemben az Új Szó honlapján olvasható.