Ez a hét, miként az elkövetkezendők is, a szemeszterben rám váró órákra való felkészülés jegyében alakul majd, ami elsősorban olvasást, újraolvasást és az olvasandók digitalizálását és feltöltését jelenti (most éppen hangsúlyosan kortárs magyar novellákét).

A Prae Kiadó krimipályázatának zsűritagjaként egy hónapja már esténként regények kéziratait olvasom (ez március végéig így is marad). Ennek köszönhető, hogy – a technikai kütyük és ún. alkalmazások iránti elemi viszolygásomat legyőzve – vonakodva bár, de beletanultam a digitális olvasó használatába (én már csak ilyen későn érő, nyomtatott alapú, könyvlapozgató és -szagolgató típus vagyok a nyomógombos, tőlem nem sokkal okosabb telefonommal egyetemben). Ez nemcsak azért izgalmas, mert még mindig megtörténik, hogy hozzáérek valamihez, amitől eltűnik, fejre áll vagy épp összekapódik a szöveg, hanem mert minden beválogatott krimi nagyon más profilú.

És az ágyam melletti egyik könyvoszlop tetején ott trónol méltóságteljesen egy vaskos, több mint félezer oldalas cseh monográfia (Za obrysy média. Literatura a medialita – A médium körvonalain túl. Irodalom és medialitás), arra várva-intve, hogy haladjak az ő olvasásával is, mert a Slovenská literatúra irodalomtudományi lap felkérésére egy tanulmányértékű kritikát kell majd összehoznom róla.

Röviden szólva tehát: olvasáso(ko)n dolgozom, miközben – tudjuk ezt jól – magamon is.