Száz Pál hibrid nyelvű, transzkulturális útirajzát közli az Alföld 2021. februári száma:
“Egy Tin Ujević-kötetet csempészek a vászontáskámba, a hátizsákomat már teletömtem, oda nem fér, az is szennyes ruhákkal van kitömve, majd átrakom aztán. A totebagre Delacroix híres képének fedetlen keblű nőalakja kollázsolva, Jétől kaptam Franciából, Liberté-Egalité-Beyoncé. Mikor útra kelünk, vidáman lengeti a nemzeti trikolórt a vállamon, az Ujević-kötet a táska másik oldalában a bordáim közé vág. Sječaš li se, kérdezem Jétől, na kláštor v Cité Ü, a na lavage et séchage? Mióta Szarajevóban vagyok, már végképp nem tudok egy nyelven beszélni vele, a csehszlovákból szerbhorvát lesz és viszont, keverednek a francia fordulatok és a vajdasági szlovák tájszavak, de a magyar a titkos fegyverem, mely szavakat ismeri Jé, melyeket keveri, és melyeket nem. Meg hogy melyek élnek titkos életet a vajdasági szlovák falvakban. Sőt, hogy mely maradi szót érti azokból, amelyet Maradon kívül nem értenének sehol. A bábeli tolvajnyelvet immár direktben toljuk. Kívülállónak esélye sincs megérteni a hibrid maszlag kódjait, a coquillardok jargonja semmi ehhez képest. Kolostornak (kláštor) hívom a Cité Universitaire intrijét (internát = intrák = intri = kolesz = kollégium), a Deutsch de la Meurthe a két háború közt alapította régi részt, és ami inkább egy low-cost Yorkshire-i kastélyparkra vagy egy janzenista kolostorra hajaz az ancien régime-ből. Az ottani mosodában (lavage) hely hiányában simán kipakolták a türelmetlenkedő diákok a szárítógépből a ruhákat, és ezeknek a szárítóknak (séchage) megvolt az az ördögi tulajdonságuk, hogy néha a számkijelző jóslatát meghazudtolta, korábban vagy később fejezte be a séchage-t. Így ha percre pontosan érkezett is az ember, gyakran találta cuccait a gépek melletti széken, vagy éppen az még mindig vígan forgott a szárító dobjában, mintha csak az előbb dobta volna be őket. Jé sosem dobálta ki mások cuccát a már békésen szendergő dobokból, inkább várt. Igazi kelet-európai vagy, oltottam. Na nem mintha csak franciák laktak volna a kolostorban, sőt, a főépület óratornya alatt mindenféle népek gyermekei léptek be, s vették az irányt a mosoda felé.
Molim vas taxiju na Tereziju. Ići ćemo na Hrasno. Mondom közben a telefonomba. Taxiju? Kérdez Jé. Nem csak simán taxi? Nemtom, így hallottam. Asszem. Nem, u taxiju, do taxije, ali molim vas taxi. Koga? Čega? Akuzatív, érted. Majd legközelebb azt mondom, vozilo, az univerzál, puffogok. Amúgy se tudom, hogy na Hrasno, vagy u Hrasno, vagy do Hrasna. A lényeg, hogy öt perc múlva jön. A legképlékenyebb időfogalom a világon a balkáni öt perc. Az azonnaltól az évek múltáig bármit jelenthet. Dođem za pet minuta. Za pet minuta sam tamo. Za pet minuta sam gotov. Crknem za tih pet minuta, vonom meg a vállam. A mosással csak a gond van, vetem oda Jének, és eszembe jut, hogy vagy fél éve (vagy öt perce?) épp akkor ázott be a prágai lakás, amelyben I-vel laktunk, mikor Jéhez indultam Párizsba, és taxit hívtam a reptérre. Za pět minut.”
Száz Pál Mosások, taxisok című útirajza teljes terjedelemben az Alföld oldalán olvasható.