Hizsnyai Tóth Ildikó készített interjút Karol Frühauffal, a párkányi AquaPhone-fesztivál megálmodójával a Dunszton:

“„Minden filantróp valahol önző is. Én emberileg sokat gazdagodom azáltal, hogy művészeket, tudósokat támogatok. Rengeteg inspirációt merítek ezekből az emberi kapcsolatokból” – mondja a párkányi születésű, svájci művészetpártoló informatikus, aki 1968-ban egy verseskötettel hagyta el a hazáját, hogy a rendszerváltás után nemzetközi művészeti programmal térjen vissza a szülőföldjére. Az újjáépített Mária Valéria híd köré szerveződő Hídőrség, valamint az AquaPhone kortárs performance egyedülálló módon kapcsolják be a határ menti kisvárost a nemzetközi kulturális vérkeringésbe. Párkány, Pozsony, Baden, Párkány – ezek a városok életútjának legfontosabb állomásai, amely során elvesztette a kisebbségi érzését, ugyanakkor visszatalált a gyökereihez. Karol Frühauf, vagy ahogy a szülővárosában emlegetik őt: A Karcsi.

Milyen nyelven beszélgessünk?

Ahogy ön szeretne. Ha már magyarul kezdtük, akkor folytassuk magyarul.

Még milyen nyelveken tudna interjút adni?

A szüleimmel mindig magyarul beszéltem. Ha azt akarták, hogy ne értsem őket, egymás közt németül beszéltek; szlovákul nem is beszéltek jól, megvolt a szókincsük, de a grammatika nem volt az erős oldaluk. Én szlovákul végeztem az iskoláimat, a pozsonyi diákéveim alatt irodalmi kisszínpadot csináltunk, nekem ez lett az erősebb nyelvem. A cseh tudásom is megmaradt, bár én ezt így külön nem is tartom számon. Az iskolai orosz már lekopott, csak értem. Mielőtt emigráltam volna, jól tudtam franciául, interjút viszont már biztos nem tudnék adni. Hollandul megérteném a kérdéseket, mert a feleségem holland, de nem tudnám magamat jól kifejezni. S természetesen még németül és angolul, ezeket a nyelveket már kint tanultam meg.

És a szíve szerint melyik nyelvet választaná?

Az a témától is függ. Azt hiszem, ma már németül tudom magamat legjobban kifejezni. A munkahelyemen sokat használom az angolt is, amit aacheni egyetemistaként kezdtem tanulni, mert a 70-es években, amikor a szakdolgozatomat írtam, informatikai szakirodalom csak angolul volt. Két hónapig olvastam egy tanulmányt, szótárból kerestem ki minden szót. Eleinte csak olvastam, aztán egyszer csak megszólaltam. New Yorkban voltam egy konferencián, és amikor hallottam, hogy mindenki akcentussal beszél, felbátorodtam. Azóta beszélek angolul, pedig sose tanultam rendesen.

A svájci családja is többnyelvű. Mindössze annyi a különbség, hogy a badeni Frühauféknál a német nem a szülők titkos nyelve, hanem a család közös nyelve…

Amikor együtt vagyunk, németül folyik a szó. Egyébként a feleségem hollandul beszél a fiunkkal, ezért is ragadt rám. A menyem magyarországi, akivel én magyarul szoktam beszélni. Áron unokám pedig valamilyen szinten mindegyik nyelvet ismeri, mert vele mindenki az anyanyelvén beszél, és emellett még persze a környezetében beszélt svájci németet is.

Sokan nem is tudatosítják, hogy aki Svájcban születik, annak nagy eséllyel az első nyelve a Schwitzerdütsch valamelyik változata lesz, neki is meg kell tanulnia németül, mielőtt iskolába megy.

Így van. A fiunkkal is gyakorolni kellett otthon a németet, most pedig az unokánk miatt fontos, aki az idén kezdett iskolába járni.

Ön könnyen tud nyelvet váltani? És egyáltalán mitől függ a nyelvválasztása, a helyzettől vagy a személytől?

Attól függ, hogy kivel mit szoktam meg. Ha valakivel kialakul a kommunikációs csatorna, azon nagyon nehéz változtatni. Az első feleségemmel szlovákul ismerkedtem meg egy pöstyéni teniszpályán, és csak később derült ki, hogy tud magyarul, amikor az első randevún véletlenül összefutottunk az anyjával. Ennek ellenére a mai napig szlovákul beszélünk, mert ha egymásra nézünk, automatikusan így szólalunk meg. Az viszont nagyon zavar, ha valaki keveri a nyelveket, az nagyon sérti a fülemet.

A könyvtárában milyen nyelvű könyvek dominálnak?

A hálószobával kezdem, ott még van néhány szlovák és cseh könyv, egyébként a 450 darabos gyűjteményemet a zürichi központi könyvtárnak adományoztam. Mert ha én már nem leszek, senki se fogja olvasni őket, mert nem értenék. De a mai napig velem van az a könyv, amivel 1968-ban emigráltam, egy cseh nyelvű Paul Éluard-kötet, Karel Teige illusztrációval, gyönyörű könyvecske. És még néhány kedvenc, amiket megtartottam, Válektől a Milovanie v husej koži, vagy Wolkertől a Balada o námořníku. És itt tartom még a holokausztról szóló irodalmat is, abból nagy gyűjteményem van, mindenféle nyelveken.

Ez az ön személyes kézikönyvtára. És a családi „központi” könyvtárban?

A nappaliban német, holland, angol és magyar nyelvű könyvek vannak, köztük rengeteg képzőművészeti kiadvány. Van, ami két példányban is megvan, mert amit a feleségem német fordításban vesz meg, azt én eredetiben is megveszem. Nekem fontos, hogy eredetiben olvassak. De valamiért magyarul lassabban megy az olvasás, mint más nyelveken, nem tudom, miért, talán mert nem olvasva sajátítottam el a nyelvet.

Ha valaki az identitását firtatná, mit válaszolna neki? Nem muszáj válaszolnia, ha ez önnek kellemetlen…

Hál’ Istennek, nem szokták gyakran kérdezni, de nem kellemetlen, nagyon egyszerű a válasz: európai vagyok. Egyébként úgy szoktam bemutatkozni, hogy magyar anyanyelvű vagyok, szlovák iskoláim vannak, az egyetemet németül végeztem, a feleségem holland – s ebből kifolyólag svájci állampolgár vagyok.

Egy formanyomtatvány rovatában mindez hogyan nézne ki?

Az egyértelmű, csak egy útlevelem van: svájci.

Szlovák verseskötete utószavában felfigyeltem erre a mondatára: „Narodil som sa v Parkani, ešte sa tak volalo dnešné Štúrovo v roku 1947”. Az tény, hogy születésének évében még szlovákul Parkan volt a szülővárosa neve, de miért tartotta fontosnak ezt kiemelni?

Én ezt Svájcban is így szoktam mondani, ha megkérdezik tőlem, hogy hol születtem. Mert én egy párkányi gyerek vagyok, de azt is hozzáteszem, hogy Štúrovo, hogy tudják, hol helyezkedik el a térképen. Otthon persze németül is Párkány a Párkány.

Akkor most nézzük sorjában, hogyan lett ebből a párkányi gyerekből európai felnőtt. Párkány, Pozsony, Baden – életútjának ezek a legfontosabb városai, egy kis aacheni kitérővel. Milyen volt az 50-es évekbeli közeg, amiben gyerekeskedett?

Párkány egy hangulatos kisváros volt. Mi abban a főutcai házban laktunk, ahol Frühauf nagyapámnak ügyvédi irodája volt korábban, a mai török cukrászda mellett. Ez volt a városi korzó, középen sárga keramitkockás út, két oldalt sétány, platánfákkal, padokkal, nagyon szerettem. Kulturális élete is volt. Mi, gyerekek sokat sportoltunk; délelőtt úszás, délután tenisz, este biciklizés, gyümölcsöt lopkodtunk a kertekből. Edit nénitől franciául tanultam, a némettanulásom viszont kudarcba fulladt, mert Berta néni a régi gót betűs írást erőltette.”

Hizsnyai Tóth Ildikó interjúja Karol Frühauffal teljes terjedelemben a Dunszton olvasható.