H. Nagy Péter és L. Varga Péter szerkesztésében jelent meg a Poptechnikák. Komplexitás a népszerű kultúrában (Tanulmányok a popkultúráról, MA Populáris Kultúra Kutatócsoport monográfiák 3., Prae Kiadó, Budapest, 2022) című tanulmánykötet, amelynek előszava a Literán olvasható:
“Az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport a megalakulását (2013) követő években úgy határozta meg a tevékenységi körét, hogy a műhelymunkára és az együttműködésre helyezve a hangsúlyt, a tagok különböző tudományos érdeklődéséből fakadó előnyöket kihasználva, a popkultúra kapcsolatrendszereivel kíván foglalkozni. Kiindulópontként először is azt tudatosította tehát, hogy a teammunka nem a szakterületi zártság erősítésével, hanem ellenkezőleg, a többféle speciális nézőpont egymás melletti alkalmazásával lehet eredményes. Mintha egy kirakós darabjai lennének szétszórva közöttünk, a képet pedig ezek összeillesztésével tudnánk kirakni. Ki-ki a maga részével járul hozzá a végeredményhez, de ahhoz, hogy elhelyezhesse ezt a darabot, látnia kell a többi részletet is, amely meghatározza az övét. A csapatmunkának éppen ebben van az egyik előnye, hiszen – a kultúra kutatására alkalmazva ezt a hasonlatot – senki sem teheti meg, hogy ne vegye figyelembe a hálózat többi elemét, mert egyetlen részlet önmagában félrevezető lehet, túlértelmezéseket és improduktív hierarchiákat generálhat, és ennek felismerése sem lehetséges a kontextus nélkül. Az egyénhez képest viszont a kutatócsoport hatékonysága/teljesítménye megsokszorozódik.
Másrészt a kapcsolatrendszerekre irányuló figyelem, illetve annak feltételezése, hogy bár minden tudományágnak mások a céljai, a világunk leírásakor mégis több tudományterület sikeresen kommunikálhat egymással, szükségszerűen vezetett el a popkultúra komplex szemléletéhez. A hálózatkutatás 21. századi eredményeiből tudjuk, hogy minden komplex rendszer mögött egy bonyolult hálózat áll, és az határozza meg az adott rendszer elemei közötti kapcsolatokat. Ezek a bonyolult kölcsönhatások többféle elemből tevődnek össze, és az adott jelenséget a komponensek egymást feltételező dinamikája alakítja ki. A popkultúra kutatóit általában a teljes tájkép nyűgözi le, de annak megpillantásához a különféle szinteken végzett vizsgálatok is szükségesek. Ahogy a kortárs kultúrakutatást meghatározó kérdésirányok lényegében különböző elméletek kombinációját és szelekcióját feltételezik egyszerre, úgy a populáris kultúra kutatása is a különböző megközelítési útvonalak problémacentrumainak egymáshoz illesztésével kutatható korszerű módon. A vizsgálati szintek és az elméleti előfeltevések reflexiójával is összefügg, de magából a tárgyból is következik, hogy különbséget kell tennünk komplexitás és összetettség között.
A kultúrakutatásban rendre megfigyelhető, hogy az elemzők komplexitás alatt bonyolultságot értenek, és vagy leegyszerűsítésre, vagy pedig a tapasztalt összetettség növelésére törekszenek. A komplex rendszereknek azonban van egy nagyon lényeges sajátosságuk a bonyolult viszonyokhoz képest. Ez abban ragadható meg, hogy a komplex rendszer viselkedése túlmutat a részek puszta összegén. Tipikus példája ennek a természetből az esőerdő, melyben fajok milliói élik életüket külön-külön, de együtt alakítva ki az ökoszisztémát; vagy a hangyaváros, melyben minden egyed teszi a maga dolgát, de a boly képes emlékezni, és társadalomként működni. John H. Hollandnek, a Complexity című könyv szerzőjének van minderre egy még hétköznapibb példája, mely ugyanakkor fogas kérdéssel szembesít. Vegyünk egy egyszerű homokkupacot, amely idővel elkezd szétesni. Ahogy a folyamat zajlik, a kupac elveszti körvonalait, majd szétszórt homokszemcsék halmazává válik. A kiindulópontot és a végeredményt nem nehéz azonosítani, viszont azt a pontot valószínűleg nem lehet kijelölni, ahol a homokkupac már nem kupac. Valahol a folyamat közepe táján van egy nehezen behatárolható terület, ahol a komplexitás elveszik, vagy ha a folyamat fordított irányú, létrejön.”
H. Nagy Péter és L. Varga Péter írása teljes terjedelemben a Literán olvasható.
