Korpa Tamás tartott ünnepi előadást Miskolc város költészetnapi ünnepségén Lillafüreden az Óda-táblánál a II. Rákóczi Ferenc Megyei- és Városi Könyvtár felkérésére 2022. április 11-én. A beszéd a Műút oldalán olvasható teljes terjedelemben:

“Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves diákok, kedves olvasók, a vers legyen veletek, mert erős várunk a vers. Ó, vers, az vagy, amit mondani kell. Óh vers, az vagy nekem, mint testnek a kenyér… Igyekeztem ódai felütéssel kezdeni, játéktérbe hozva közismert idézeteket is. Mintegy szétszórva őket abban a megszólításban, amiben és amivel hozzátok fordulok. Szétszóratásról és beíródásról szeretnék ugyanis beszélni József Attila és az Óda kapcsán, mielőtt Miskolcot dicsérném, és saját, ehhez a térhez kötődő emlékeimet idézném fel.

„Itt ülök csillámló sziklafalon.” – ezzel a szokatlan közléssel, mondhatni állapotrögzítéssel indít az Óda. Bevallom, csillámló sziklafalon ülni szerintem nem kis dolog, ahogyan ezt a költői képet elképzelni sem az. Még akkor is kihívással teli, ha az ember alpinista, aki csillámló sziklafalakon sütkérezik időnként. Zavarba ejtő nyitány. Hol van ez az „itt”? Itt Lillafüreden, 1933-ban, a hírneves Íróhéten? Az „itt” itt van ebben a versben, ebben a szövegben, ennek a költeménynek az első szavaként? Az „itt” itt van itt és most általam, aki felolvastam az Óda első sorát és saját hangomat, saját testi jelenlétemet, mentális és kognitív képességeimet kölcsönöztem neki? Itt állok, másként nem tehetek, kedves barátaim a versben, másnéven a pácban, a víztől csillámló sziklafal közelében. Ezen az emléktáblán, íme, „itt” elolvasható egy részlet az Ódából. Pár méterre innen, egy másik „itt”-ben, József Attila szobránál majdnem ugyanez a részlet olvasható el, de immáron képversként tördelve, vagyis a teraszra támaszkodó költőszobor mellett a párkányra vetődő női árnyékban. Az „itt” deixise tehát nem pusztán térbeli helyzetmegjelölés, hanem a nyelvi szituációban való tartózkodás kezdetét és az „innen” való önpozicionálást jelöli. A lírai én előbb kapaszkodót kínál – ha már sziklafal – saját szituációjához, és majd csak azután fordul oda a másikhoz a vers második szakaszában ekként: „Óh mennyire szeretlek téged”. Az Óda, mint minden nagy vers, bonyolultságokat állít elő, tárol és hordoz. Pedig még csak az első soránál tartunk. Könnyen lehet, hogy a beszédem végén sem jutunk tovább innen.

Az Óda, számomra (ha populistaként közelítem meg) igazi romantikus krimi: „idesereglik, ami tovatűnt”. Keletkezésének rejtélyes körülményei alapján kezdettől fogva misztikum lengte körül: ki a titokzatos nőalak, és hogyan teremtődhetett meg a lillafüredi tartózkodás rövid ideje alatt a magyar szerelmi költészet egyik legkomplexebb szövegműve? József Attila képes arra, hogy a szerelmet egyszerre láttassa a világot mozgató teremtőerőnek és az én legintimebb, titokzatos szerelmi szférájának – hogyan képes erre, mi a titka? Létezhet-e nyomozás, ami felfejti a kozmikus és a személyes összefonódottságának enigmatikus Óda-i képletét?”