Hunčík Péterrel Szalay Zoltán beszélgetett a Denník N-ben Kritikus a helyzet, elég volt a langyosságból címmel:

“Észlelte valamilyen módon az ukrajnai háború hatását a pszichiátriai praxisában?

Igen, egyértelműen. Elsőként azáltal, hogy megnőtt a látogatások száma. Nagyon sok aggódó, szorongó ember jön, a lelki egészség és a lelki betegség határán. Olyan kérdésekkel jönnek hozzám, mit tennék, ha mondjuk harmincöt éves lennék, és döntenem kellene, hogy menjek vagy maradjak. Afféle tanácsadóként is dolgozom most. Ez az enyhébb lefolyású depresszió az utóbbi napokban sok esetben súlyosabbra változott. A hozzátartozók arra panaszkodnak, hogy a beteg csügg a híreken, tanácstalan, bizalmatlan. Van egy következő hatás, amelyet az utcán, a hétköznapi beszélgetésekkor tapasztalok. Bárki, akivel szóba elegyedek, két-három mondat után áttér erre a témára. Van egy csoport, a megrögzöttek csoportja. Ők pontosan tudják, mi történik itt, és azért állnak le velem beszélgetni, hogy ezt elmondják. A mondanivalójuk lényege körülbelül az, hogy Amerika fegyvergyártói nem tudták eladni a fegyvereiket, és az oroszoknak meg kellett támadniuk Ukrajnát, hogy az amerikaiak el tudják adni a fegyvereiket. Kőkemény hangzású mondatok ezek, amilyeneket legutóbb akkor hallottam, amikor a Covidról vitatkoztunk.

Miben más a mostani helyzet, mint a Covid idején?

Nem sokban különbözik. Elsősorban az oltásról szóló vitákra gondolok. A Covidtól való félelem reális volt: elképzelni is szörnyű, hogy valaki fulladásos halállal végzi. A nagyobb konfliktus viszont az oltás kapcsán jött. Most jön rá az ember, hogy az oltásellenesek esetében sem az oltásról volt szó, mint ahogy most sem az amerikai fegyverekről. A lényeg sokkal inkább valamiféle szembehelyezkedés a mainstreammel. A pszichológia egyéni szinten ezt nagyon jól ismeri, a legenyhébb változata a vitatkozó típus, a kveruláns. A kverulancia egy szakkifejezés az elmegyógyászatban: az az ember, aki senkit és semmit nem hajlandó elfogadni vita nélkül.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Az ilyen embernek mindenkihez van egy megjegyzése, és igyekszik szembeszállni a hivatalos állásponttal. Ezt persze úgy állítja be, hogy ő egy entellektüel és ez értelmiségi viselkedés. Az értelmiséginek valóban az lenne a dolga, hogy szkepticizmussal figyelje a világ minden történését, csakhogy az értelmiségi szkepticizmus a megoldásra törekszik. A Vatikánban a szentté avatási perekben működött az advocatus diaboli – az ördög ügyvédje – intézménye. Ő volt az, aki mindent feltárt a jelöltről, és az összes negatívnak mondható eseményt közölte a bizottsággal, nehogy a szentté avatás után derüljön ki, hogy az illető nem élt szent életet. Az advocatus diabolinak viszont nem az volt a célja, hogy az egész folyamatot szétverje. A kveruláns hozzáállás lényege, hogy l´art pour l´art, a vita kedvéért vitatkozunk.

Akik ezt a hozzáállást képviselik, gyakran azt is mondják, hogy a kritikai gondolkodást művelik magas szinten.

Ha viszont megvizsgáljuk ezt a gondolkodást, rájövünk, hogy merev normák alapján működik. Ha az értelmiségi új tényekről értesül, változtat az álláspontján, beépíti az új tényeket a mondandójába. A kveruláns esetében nincs helye az új tényeknek, ismereteknek, hanem van egy szigorú, rideg keret, amelyet vagy saját maga állított fel az illető, vagy különféle hírek hatására alakult ki nála. Ami pedig ebbe a keretbe nem fér bele, az nem fér bele az ő gondolkodásába sem, és új információk hatására sem változtat a rigid gondolkodásán. 1993-ban Prágában rendeztünk egy konferenciát, ahol holland kollégák vizsgálták a kelet-európai disszidensek csoportját. Azokét a személyekét, akik 1989 előtt szembehelyezkedtek az akkori hatalommal. 1992–1993 folyamán felkeresték őket, és kiderült, hogy több mint a 70 százalékuk az új rendszerrel is abszolút elégedetlen volt. A holland kollégák kicsit durván fogalmaztak, de ez egy zárt konferencia volt: a pszichopatán nem tudsz változtatni. Én természetesen nem akarom lepszichopatázni ezeket az embereket, de ez volt az akkori véleménye a holland kollégáknak.

Mennyire tűnik az ön számára épelméjűnek Vlagyimir Putyin mindazok alapján, amiket az elmúlt időszakban látunk tőle?

Négy–öt évvel ezelőtt írtam egy cikket arról, milyen felkészült Putyin a különböző nemzetközi politikai találkozókon. Sokkal felkészültebb mint a partnerei. Elvégre egy KGB-ügynök volt, vagyis átjutott a KGB szűrővizsgálatain, amelyeknek különböző alkalmassági vizsgálatok, pszichotesztek is a részét képezik. Ezek a világ legtöbb nagy titkosszolgálatánál megegyeznek, és a lényegük, hogy kiszűrjék a beteg vagy beteges hajlamú embereket. Putyin orosz kémként nyilván jól végezte a munkáját. Az elmúlt néhány év alatt viszont egy dolog alapvetően megváltoztatta, ez pedig a Covid volt.

Hogyan változtathatta meg őt a járvány?

Itt volt egy alfahím, aki egy nukleáris nagyhatalom vezetője, és gyakorlatilag egyeduralmat épített ki az országában. A beosztottjai szó szerint reszketnek tőle, hogy mit fog velük tenni, ha nem felelnek meg az elvárásainak. És akkor jön egy láthatatlan valami, egy vírus, ami térdre kényszeríti őt is az egész világgal együtt, és ő maga is egy lehetséges célpont. Ezek után egy olyan izolációba vonult, ahol csak több szűrőn keresztül lehetett hozzá bejutni, hogy ne fertőzzék meg. Másfél-két éve a világtól elszigetelve élt és a világról alkotott képe is kezdett változni. Csak olyan információk jutottak el hozzá, amelyeket a saját hivatalnokai erre érdemesnek tartottak. Emellett pedig az elmúlt másfél évben rengeteg történelmi könyvet olvasott az oroszok régi dicsőségéről. Nagyon könnyen elképzelhető, hogy ennek folytán pszichikai betegség vett rajta erőt. Ennek az egyik legrosszabb változata az úgynevezett paranoid pszichopátia vagy paranoid betegség.” 

A teljes beszélgetés a Denník N honlapján olvasható.