Gubis Éva Tedd már keresztbe című tárcanovellája az Új Szó kulturális-közéleti mellékletében, a Szalonban jelent meg:

A két asszony az asztalhoz ült és keresztbe tette a lábát, ezzel lezárva a témát, amiről a konyhapultnál beszéltek. Darált kávét kanalazva a kotyogósba megengedett arról beszélni, amit kávé és porcelánkészlet mellé nem visz át jóravaló vendéglátó, Magda így gondolta. Nem beszélték meg, de úgy tűnt, vendég és vendéglátó egy véleményen volt e tekintetben. Úgy vetették keresztbe lábukat, olyan egyetértésben, mintha vezényszóra tennék. A kacér láblendítésen nem látszott a koruk, a frissen darált kávé illata is segített, hogy nosztalgiával igazítsák meg szoknyájukat a térdükön, mint szebb időkben, mikor még nem a bokájukig ért a ruha. Magda addig merészkedett, hogy csípőjét kicsit oldalra döntötte, csak a fél fenekén ült, tenyerét combján pihentette, mintha még lenne mit fogni. Mintha még szép lenne a lába. Mintha még nem fájdulna meg a póztól fél perc elteltével a csípőízülete. Mintha még nem volna özvegyasszony. Mindketten cigarettára gyújtottak, és felidézték, mikor a határok még zárva voltak, évtizedekkel ezelőtt, és ugyanígy, keresztbe vetett lábbal ültek a telefonasztal mellett, hamutálcával az ölükben, és cigarettázva kávéztak együtt − interurbán. Néha órákig tartott a hívás, általában addig, amíg a hívó fél férje hazaért, tette hozzá nevetve Magda.

Róza nézte Magda nevető arcát, mesélő gesztusait, és próbálta leutánozni, hátha rá is áttapad a jókedv. Kicsit kitolta a csípőjét, egész súlyát a jobb fenekére helyezte, aztán gyorsan visszarendezte súlypontját középre. Élőben valahogy más volt, feszélyezve érezte magát. Meg bántotta a fülét, hogy Magda a keresztnevén szólítja. A Rózám kívülről közvetlennek hatott, de telefonban mindig drágámozták egymást. Olyan érzése volt, mintha élőben ismeretlenebbek lennének egymásnak. Elzsibbadt a dereka, lábat cserélt, Magda elégedetten nézte a mozdulatot.

Magda a régi szép emlékek után újra a macskára terelte a szót, de nem úgy, ahogy a pultnál beszéltek róla. Nem említette, hogy hátrahagyták, hogy Róza nem tudja, elkóborolt-e már, vagy visszajár az üres lakásba a direkt számára nyitva hagyott ablakon, és várja gazdáját. Magda úgy beszélt a macskáról, mintha Róza csak hétvégére hagyta volna otthon, egy kirándulás erejéig, a szomszédra bízva az etetést. Megkérdezte, éjszaka is fel kell-e hozzá kelni. Megeszi-e a konyhai maradékot vagy csak a tápot. Konzerv vagy granulátum. Róza érzékelte, hogy vendéglátója optimista akar lenni. Pozitív irányba tereli a gondolatait. Minden igyekezetén látszott, hogy ezt a kávészünetet tényleg szünetté akarja tenni Rózának, kiszakítani őt abból, amiről a pultnál beszéltek, amiről az elmúlt napok szóltak, és porceláncsészével a kezében visszaültetné őt a civilizációba, legalább egy presszónyi szünetre. Róza nem tehetett róla, nem direkt csinálta, de megmakacsolta magát, nem volt hajlandó pozitív irányba terelődni. Mindketten sajnálták, hogy ilyen értetlen a másik, hisz látszólag egyetértésben ültek le kávézni.

Egyszer olvastam egy regényt, kezdte Róza, és Magda örült, ez jó lesz, az olvasmányaikról beszélgetnek, mint régen, talán néhány bolti süteményt is kéne tennie az ezüsttálcára. Egy öregasszonyról szólt, folytatta Róza, akinek szétszaladtak a macskái, és ő nem akart tovább élni. Nem nézett Magdára, nem adta át a szót, hosszan kivárt, a csésze alján lötyögő zaccot forgatta, aztán halkan hozzátette: meg is ölte magát.”

Gubis Éva novellája teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.