Gazdag József Kinek a háborúja? című írása a Vasárnapban jelent meg:

“Vannak, akik még most is maszatolnak, ötölnek-hatolnak. Azt mondják, lakóházakat talán (!) nem helyes lebombázni, de. Segíteni kell a menekülteknek, de. Nekik is vannak ukrán ismerőseik, de.

Ők a hivatásos torokköszörülők.

Pedig vannak helyzetek, amikor színt kell vallani, amikor nincs de. Mert háború van.

Nem a mi háborúnk, mondják erre az ötölők-hatolók, ki kell maradnunk ebből!

Remek terv, magam is békepárti volnék, bár nem teljesen világos, hogyan lehetne maradéktalanul megvalósítani ezt a kimaradást. Ne támogassuk Ukrajnát. És még? Ne is nézzünk oda? Fordítsuk el a fejünket? Tegyünk úgy, mintha bennünket ez nem érintene?

S ha a gyerekeink egyszer majd megkérdezik, hogy mit csináltunk, amikor kitört a háború, mit felelünk nekik? Hogy széttártuk a karunkat? Háború van, c’est la vie? Vagy nem is akartunk hallani a borzalmakról, és inkább kikapcsoltuk a híreket, focimeccsre jártunk és jópofa Facebook-posztokat lájkoltunk?

Pedig a képlet, úgy gondolom, nem túl bonyolult. Elsősorban emberek vagyunk, s csak másodsorban magyarok, szlovákok, ukránok, oroszok, szingalézek.

Persze, néha reménytelennek tűnik hinni a humánum erejében. A szolidaritás melóval jár. Történelmi tapasztalat, hogy a többség hajlamos közönyösen, cinikusan és tétlenül szemlélni mások szenvedését. Ez volna az „utca közönye”. Szociálpszichológusok szerint azonban sosem ez a passzív többség a mérvadó, hanem az a kevés, aki minden körülmény közepette ember marad.

Vajon azok, akik szerint az ukránok megérdemelték sorsukat, kereszténynek nevezik magukat?”

Gazdag József írása teljes terjedelemben a Vasárnap oldalán olvasható.