A héten azon dolgozom, hogy mégis hogyan itatja át egy megtörtént eseményeken alapuló világ hangulatát a megállíthatatlanul áradó és mindenhol jelenlévő háttérzene.

Az déli rádióhírekben például: megérkeztek az első amerikai katonák Szlovákiába, belőnek egy iskola ablakán Ukrajnában, a szlovák energiaárak kapitalista huzavonája az atomerőművekből nyert többletenergia megadóztatása kapcsán, miközben Németország épp a nukleáris korszak vége felé igyekszik – látszólag legalábbis. Végül az egyházak panaszai, hogy az oltatlanok üzletbe mehetnek, de templomba nem. Majd miután számszerűsítik a vírusban elhunyt hallottak számát, és pillanatképet adnak arról, ahogy Eunice haláltáncra hívja az utcán az embereket, és papírhajóként dobálja a tenger a kompot, már hív is nyaralni az Álomhajó, hogy „gyere élj a mának, szép lányok várnak, fölforr a vér is”, persze „hiába van pénzed, ha belül nem vagy szabad, és a világ terhe mind rád szakad”, de van megoldás: „a bajokra a gyógyír a sok nevetés, a fesztiválokon a vad veretés.”

Másnap a kocsmában az egyik asztalnál a disznótoros zabálások különféle élvezeti eltéréseiről vitáznak teli torokból, miközben a tv-ből a TNT Titkos üzenete szól halkan, amit egy 10 év körüli kislány egyedül hallgat balra tőlem az asztalnál fejét a szék háttámlájára hajtva. Először azt gondolom, csak reménytelenül szerelmes, ezért áraszt olyan szomorkás hangulatot a jelenléte, bár féloldalról nem látom tisztán az arcát, de az egész testtartásában és helyzetében (egy kocsmában este kilenckor, egyedül, az asztalon messzebb tőle, félig üres feles pohár és cigaretta) van valami lehangoló mindenesetre. Később észreveszem, hogy a tekintete hol a telefonjába, hol a tv-be merül el. Mindeközben egy sör-vodka mellett Földényi melankóliájának dicséretébe temetem magam: „Kényszeresen, folyamatosan nézik a képernyőt. Pontosabban a képernyő nézi őket. (…) Sehol nem tudnak jelen lenni, hiszen gondolatban mindig másutt vannak kénytelen lenni. A szabad akarat hiánya csak a régi rabszolgatartó társadalmakban lehetett ennyire nyilvánvaló.”
Egy részeg öregember zökkenti ki a lányt. Megsimítja a haját, a lány undorral fordítja el a fejét. Mond valami érdektelent a lány felé nézve, de inkább csak úgy a kocsmafüstbe. Már nem csak szomorú, de feszült is a gyerek arca. Egy idő után megjelenik az édesanyja részegen, próbál kedvesen beszélni a lányához, de az haza akar menni. Az anyuka kezd ideges lenni, majd otthagyja egy ígérettel, visszatérve a teraszon ülő férfitársasághoz. A lány arca a megtörtségében és dühös tehetetlenségében is szép. Fél óra múlva már a pincérnő tartja benne a lelket, hogy nemsokára úgyis zár a kocsma, és mennek már haza. De addig mégis hova meneküljön az itt és mostból? Vagy inkább hogyan ne? „Most megáll az ész, úgy száll a képzelet” – dalolja a TNT.

Megint máskor, uszoda utáni, tavaszi hangulatú kávé egy állomási kocsma teraszán. Szemben, a februári napfényben osztozva egy 60-as éveiben járó munkás még nem egészen üres, borovicskás tekintete. Maga elé néz, kilátástalanul és meggyötörten a múlt igazságtalanságaiból egyenesen a még félelmetesebb jövőbe mered: mennyi nap, hónap és év van még hátra a nyugdíjig? Hány pohárra van még pénzem ma? Közben a hangszórókból a kellemes napsütéshez Zorán melankolikusan suttogó éneke szól: „Jó, mikor hisszük még, lehet olyan a világ, amilyet szeretnénk.”

S végül, mindeközben azon is dolgozom a héten, hogy miképp fér össze a doktori munkámon való agyalás (Az emlékezés módozatai és szerepe Márai Sándor prózai műveiben) az olyan megkísértő fantáziálással, hogy (Heinzelmann után szabadon) mi lenne, ha egy szép holdvilágos éjszaka a semmiből – akárcsak Kubrick Űrodüsszeiájában az a bizonyos monolit – megjelenne egy hatalmas, a holdat teljesen kitakaró eper az égbolton. A világ felől szüntelenül érkező és fojtogató kötelesség- és hasznosságtudat alól való folytonos és kényszeres kibújás kreatív melankóliája ez.

Az emberek pedig csak néznék, és végre végképp nem értenék, hogy mi van. Befagyna egy pillanatra minden insta- és metaverzum, minden marvelos és dc-s multiverzum. Elhallgatna minden tv és rádió. Egy hosszan kitartott pillanatban megrepedne ez a végtelen zajáradat. Leállna a mindent átható információsugárzás. Egy pillanatra végtelen digitális csend lenne a világban. Végre hallhatóvá lenne az a rendezhetetlen és kódolhatatlan nyüzsgés a háttérben, a kiszámíthatatlan biokáosz morajló csendje. Hallani lehetne az emberi zaj nélküli földi létzajlást, ahogy szuszog a föld, ahogy az elhagyatott, romos és félig kész épületek csontvázait átjárja ez az embertelen lélegzetvétel. Befagyna az egész emberi struktúra vérkeringése a mélyben, és csak az áramlatok és folyók megállíthatatlanságát lehetne hallani. Végre valami rést ütne eddigi, közösen képzelt valóságunkon. Végre igazán látva látnánk és értve éreznénk az erdők létezésének kölcsönösségen alapuló dinamikáját, ahogy a növények és gombák kapcsolódnak egymással némán. Halandóságunk tudatában emberi léptékre fordítani ezt az életen és halálon is túlmutató diverzitást. Összehangolni belül a technoszféra és bioszféra algoritmusait az emberi tudatban.

Majd nem sokkal ezután – mert Don’t look up! –  hideg, neonfényszerű megvilágításával az óceánba zuhanna. Soha nem volt még ilyen érett, nem volt még ilyen piros egyetlen eper sem. Örök jelként kilógna olvadásképtelen, porcukros vége a világnak langyosodó vizéből. A politikai és gazdasági hatalmak fenegyerekei, tudósok és áltudósok, a média kamerái és mikrofonjai mögött megbújók épp úgy nem értenék, mint a pápa, a szingularitásra törekvő mesterséges intelligenciák vagy az ujgurok a földeken, az örmények a gyárakban, az indiaiak a szemétdombokon. Ahogy én sem, úgy te sem, bárhol bárki is vagy. Végre tényleg senki nem értene végképp semmit, és akkor talán elkezdenénk sejteni. Talán még maga Donald Trump is.

De egyelőre a szomszédban bömböl a zene, közösen énekelik Roy és Ádámmal, hogy „Én világítok fent az égen, hisz akkora sztár vagyok.” Nekem pedig a borospohár maradékát lehajtva eszembe jut az Irigy Hónaljmirigy átdolgozása: „Én irányítlak mindig téged, az agyadra így hatok.”

És újra bekapcsolom a rádiót. És csak hallgatom, ahogy telik az édes élet, a háttérben.