Récsei Noémi Körkérdés a diszkriminációról-sorozatának kérdéseire Szabó T. Anna válaszolt

Récsei Noémi új sorozatot indított a Récsei Noémi önálló beszélgetőestjei című Facebook-oldalán. A Körkérdés a diszkrimináció-sorozat harmadik vendége Szabó T. Anna költő, író, műfordító volt, aki Récsei Noémi kérdéseire válaszolt:⁣

RN: Szerinted miben merül ki a diszkrimináció, mi minősül diszkriminatív cselekedetnek?⁣

Anna: A gyanakvás életkori ártalom, sőt, még az idegenkedés is, hiszen a kisgyerekkori nyitottság után szinte biztosan bekövetkezik valamiféle óvatoskodás; az előítélet viszont berögződés, a diszkrimináció előszobája – ezt mindenképpen meg kellene előzni vagy ha már van, akkor fel kellene oldani, mert könnyen hátrányos megkülönböztetésbe vagy (ezzel együtt, esetleg ezután) gyűlölködésbe fordul. Diszkrimináció a szóban közölt vagy tettben megnyilvánuló előítélet, az olyan helyzet, amikor a cselekvő félnek hatalma van a másik felett, és ezt a hatalmi helyzetet fent is akarja tartani. Ha valaki felsőbbrendűnek érzi magát a másiknál, azonnal rá kellene kérdeznie önmaga indítékaira és szándékára, nem a másikon kérni számon a saját előítéleteit, a következő lépésben pedig megpróbálni először is meghallgatni, megérteni a másikat.

RN: Mikor, milyen élethelyzetben érezted magad diszkriminálva?

⁣Anna: Kiáltóan durva diszkrimináció személyként nem ért, de fájdalmas igen. Kétféle helyzetben éreztem ilyet: nőként és politikai okból (a kettő gyakran összefügg). Nőként nem csodálkozik az ember, ha egy bizonyos típusú férfi folyton fitogtatni akarja a maga felsőbbségét – van, aki csak feltétlen, ájult csodálatot követel, bármit is mond vagy tesz, és van olyan is, aki letorkol, vagy agresszívan viselkedik, ha bármilyen ellenállást tapasztal. Ilyen ember persze nőben is létezik, mert ez a századokon át bevált „főnök vagyok” stratégia, a megingathatatlan tekintély – számomra nevetséges – illúziójának kényszeres megteremtése. Ugyanez az oka a politikai diszkriminációnak is, az a helyzet, amikor valaki annyira félti a maga hatalmát, hogy nem ad helyet az ellenvéleménynek. Egy diktatúrában ez az alapállapot, de egy demokráciában nem szabadna megtörténnie annak, hogy semmibe vesszük a másik érdekeit vagy érzelmeit. Romániában magyarként, Magyarországon erdélyiként láttam (látom) a szóban-tettben megnyilvánuló előítéleteket, egy férfi-hagyományú, tekintélyelvű irodalomban pedig nőnemű íróként meg kell küzdenem mind a magam, mind a női elődeim megismeréséért és megbecsüléséért. Mivel pozíciót soha nem vállaltam, így hatalmam sincsen, vagyis ki kellett küzdenem türelmesen, hogy hallgassanak a szavamra.

RN: Közbelépsz-e, ha hátrányos megkülönböztetésnek leszel szem- és fültanúja?

⁣Anna: Író vagyok, rögzítek és kiállok az elveimért – írásban gyakran megtettem. Gyakorolnom kellene, hogy szemtől szemben is kiálljak másokért, hogy szembe tudjak szegülni az agresszióval. Sajnos nekem ez nem egyszerű, mert tekintélytiszteletre és konfliktuskerülésre neveltek. Az igazságérzetem nagy, de alkati kérdés, ki hogyan áll ki magáért, másokért. Én például a csendes szó híve vagyok, nem szeretek kiabálni – holott néha alighanem szükség van ilyen látványos határozottságra is. Olvastam, hogyan edzették annak idején a polgárjogi harcosokat a verbális agresszió elviselésére és leszerelésére – én viszont soha nem tanultam konfliktuskezelést. Nem ártana pedig.

RN: Miért tartod fontosnak, hogy a diszkrimináció kérdésével kiemelten foglalkozzunk?

⁣Anna: Azért, mert a demokrácia törékeny, és a szabadság még törékenyebb. Az emberi mohóságot és hatalomvágyat soha nem szabad alábecsülni, és ha ez gátlástalansággal vagy korlátoltsággal párosul, akkor jaj nekünk, jaj mindenkinek, aki hisz az emberi egyenlőségben. Az irodalom egyik értelme éppen az, hogy sokféle embert mutat be, együttérzést kelt, odafigyelésre nevel. Én például Petőfinél találtam meg a legtisztábban a bőség, a jog és a szellemi szabadság fontosságát, és a legszebb összefoglalását annak, hogy miért létfontosságú, és hogyan kellene működnie az egyenlőségnek. Az idézet a szabadszállási beszédből való, és így hangzik: „Az isten az állatnak teremtett négy lábat, az embernek csak kettőt, azért, hogy egyenesen járjon és embertársainak egyenest a szeme közé nézzen, mert az ég alatt minden ember egyenlő, egynek sem szabad másokra lenézni, egynek sem szabad másokra fölnézni. Nem ismerek magamnál se kisebbet, se nagyobbat.” Sajnos ez most, másfél századdal később lassan ismét forradalmi gondolatnak kezd számítani itthon és a világ számos országában, a nagyhatalmakat beleértve. Az, hogy a „jogvédelem” és az „érzékenyítés”, sőt lassan a „szabadság” is szitokszó, nem túl sok jót ígér. Ha ez így folytatódik, akkor egyelőre nem túl fényesek a kilátásai azoknak, akik hisznek ezekben az értékekben.

–⁣Szabó T. Anna, köszönöm!