Mellár Dávid netnaplója a Literán jelent meg:

“„A kereszténység és a tudományos szellem, mint két sebész, céltudatosan próbálja kimetszeni az emberből mindazt, ami kiszolgáltathatná őt a lehetetlennek. A lehetőséget ülteti trónra, ami a vallás nyelvén erkölcsi igazságtételt (utolsó ítélet), végső beteljesülést jelent, a tudomány nyelvén pedig egyre átfogóbb ismereteket, feltartóztathatatlan haladást. Ennek rendelődik alá minden, s előbb vagy utóbb az ember maga is hajlamos elhinni, hogy végső rendeltetése nem a megsemmisülés, s hogy létezésének van valamilyen magasabbrendű célja. Ki ne szeretné ezt elhinni?” (Földényi F. László: A medúza pillantása)

Napról napra, évről évre, mint ahogy tegnap, úgy ma is próbálok eligazodni valamiképp a világban. Akárcsak Petri egy „véget nem érő reggelben próbálok következtetni a körülvevő dolgokból kilétemre.” Az ember összeolvas ezt-azt, elgondolkodik ezen-azon, kérdéseket tesz fel magának, eszmét cserél, érvel, vitatkozik egy olyan világban, ahol az álhírek és a tudományos materializmus közös többszörösének a politikai irányelvek befolyása tekinthető, s ahol egyre inkább kisemmizetté válnak, súlyukat vesztik a szavak. A Codex Seraphinianusból volna aktuális ide idézni pár elgondolkodtató sort.

Közben próbálok nem általánosítani, igyekszek nem előítéletesnek vagy elfogultnak lenni, törekszek rá, hogy ne panaszáradatnak tűnjenek ezek a sorok egy olyan világban, ahol „kötelező világvallás az optimizmus”, miközben próbálnak minél inkább rettegésben és félelemben tartani. A kaotikus feszültség az, ami mindent egybetart. Nem akarni semmit, „pusztán csak lenni: manapság, amikor mindig akarni kell valamit, ez az igazi kihívás” – főleg egy járvány és egy állandóan esedékes világháború közti átmenetben.

Művészek és kutatók, munkások és csövesek. Mindnyájan mondanak valamit a világról, vagy csak egyszerűen magukról beszélnek. Akaratlanul is formálják bennem az egészről alkotott képet hétről hétre. Aki közben egyre inkább és egyre többet hallgat, az vagyok én. Próbálok rést keresni, beilleszkedni, felépíteni Valakit magamban a domboldalon őzek, vaddisznók és mókusok idilli, szótlan társaságában. Tél van. Az állatok szemében a bizalmatlanság: csak azért merészkednek olyan közel hozzám minden reggeli kávénál, minden kései pohár bornál, mert éheznek. A túlélés ösztöne az idegentől és mástól való félelmen is túlcsordul, határokat lépnek át minden nap öntudatlanul. Nem értik a létezésem, de minden idegszálukkal érzik. Nem gondolat vagyok, de van jelentésem.

De erre épp a Blaha Lujzán gondolok vissza egy padon. Kéregetnek, ordibálnak, felnevetnek, tüntetnek, elcsattan egy pofon, egy csók, valaki táncol, valakit épp megbüntet az ellenőr, részegek és józanok, galambok. Egyszerűen zajlik. Mindenki úgy, ahogy.

Ma órákat ücsörgök egy dunai vízlépcső partján.”

Mellár Dávid netnaplója teljes terjedelemben a Literán olvasható.