Simon Attilával a Beneš-dekrétumokról Bugár Anna beszélgetett az Új Szóban:

“A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága 2020-ban elmarasztalta Szlovákiát egy, Beneš-dekrétumokat érintő ügyben, mely során az Állami Erdőgazdaság a dekrétumokra hivatkozva akarja elkobozni Bosits Miklós magánszemély tulajdonában lévő erdőt, amelyet apjától örökölt. A D4-es autópálya alatti telkek ügyében szintén több eljárás van folyamatban, a Szlovák Földalap ugyanis a dekrétumokra hivatkozva akarja bevégezni az érintett telkek elkobzását. Simon Attila történészt, a Fórum Kisebbségkutató Intézet vezetőjét a dekrétumok történelmi hátteréről, a múltbeli sérelmek feldolgozásáról, illetve a beneši törvények rendezésének lehetőségéről kérdeztük.

Egy évvel ezelőtt az Európai Parlament felszólította az Európai Bizottságot, hogy kezdeményezzen mélyreható vizsgálatot a Beneš-dekrétumok eltörlésére irányuló petíciók kérdésében. Az uniós intézmény azonban állásfoglalásában kimondta, a Beneš-dekrétumok történelmi jogszabályok, melyeket a korábbi Csehszlovákia hatóságai hoztak az uniós csatlakozás előtt, és már nincs ellentétes joghatásuk az uniós joggal. Történészként hogy látja, mi lenne a helyes lépés a beneši törvények kérdésében?

A történész alapvetően a múlttal foglalkozik. Történészként nehezen tudok állást foglalni abban, hogy a jelenben mi lenne a helyes lépés. Úgy látom, a Beneš-dekrétumok a mindennapi életünket nem befolyásolják. Nem érzem azt, hogy az életemre valamilyen befolyással lenne, ha megnézzük azokat a jogfosztó szabályokat, amelyeket nem teljesen helyesen a Beneš-dekrétumoknak nevezünk, azok az intézkedések a mindennapokban ma már nem érvényesek. Meg van az állampolgárságom, lehet vagyonom, használhatom az anyanyelvem, nem kell elhagynom a szülőföldem. Ebből a szempontból nem érzem élőnek ezeket a jogszabályokat. Azt persze a földelkobzások kapcsán magam is látom, hogy a szlovák állam bíróságai még ma is hivatkoznak ezekre a jogszabályokra. És ez botrányos. Ezért azt, hogy jogi szempontból milyen hatásuk van, jogászoktól kell megkérdezni, és azt gondolom, rájuk vár, hogy megoldják ezt a problémát.

Dél-Szlovákiában szinte minden családnak megvan a maga története a kitelepítésről, illetve telekelkobzásról. Mi történt a magyarokkal Szlovákia területén a háború után?

Miután 1919-ben, illetve 1920-ban új határokat vontak Közép-Európában, és a magyarság egy jelentős része határon túlra került, jött egy 20 éves periódus, amikor az itt élő magyarság Csehszlovákiában élt. Körülbelül 800–900 ezer magyar került Csehszlovákiába a határok átrendezése miatt. 1938-ban bekövetkezett az első bécsi döntés, amikor egy nagyhatalmi döntéssel nagyjából etnikai alapon húztak új határokat Magyarország és Csehszlovákia között, s ennek köszönhetően a magyarok nagy részének szülőföldje visszakerült Magyarországhoz. Akkor úgy nézett ki, hogy ez a kérdés elrendeződött. A második világháború alatt azonban már látni lehetett, hogy az első bécsi döntéssel kialakult határok nem lesznek hosszú életűek. Már ekkor eldőlt, hogy a későbbi győztes hatalmak semmisnek tekintik mind a müncheni döntést, és az azzal szorosan összekapcsolódó első bécsi döntést is, és a háború után vissza fognak állni Csehszlovákia 1937-es határai. Ez azt jelentette, hogy 1945-ben a mai dél-szlovákiai magyarság is visszakerült Csehszlovákiába. Ez a helyzet önmagában nem lepte meg őket. Ám arra voltak felkészülve, hogy a háború után is folytatódni fog az első Csehszlovák Köztársaság nemzetiségi politikája, amit Masaryk (Tomáš Garrigue Masaryk, az első világháború után létrejött Csehszlovákia első államfője – szerk. megj.) amerikai életrajzírója emberarcú nacionalizmusként jellemzett. A csehszlovák nemzetállam építés ugyan jelen volt a két háború között, de meglehetősen mérsékelt eszközökkel folyt, s a jogszabályok lehetővé tették a szlovákiai magyarok számára, hogy teljes kisebbségi életet élhessenek – használhassák az anyanyelvüket, szervezeteket, pártokat alapíthassanak, tehát bizonyos mértékig otthonosan érezzék magukat ebben az államban. Csakhogy 1945-ben nem ez következett be. Az első hetekben még azt hitték, így lesz – mikor bejött a szovjet hadsereg, tulajdonképpen átadta a hatalmat a helyi lakosoknak, főleg a kommunistáknak, akik Dél-Szlovákiában értelemszerűen magyarok voltak. Mikor megjelentek a Szlovák Nemzeti Tanács emberei, akik már a 45 utáni új csehszlovák hatalmat képviselték, gyakorlatilag azonnal kizárták a magyarokat a helyi nemzeti bizottságokból, és ezzel megkezdődött a csehszlovák nemzetállam építésének folyamata. Ez azonban korántsem olyan eszközökkel történt, mint az első köztársaságban. Erőszakos eszközökhöz folyamodtak, s nyugodtan nevezhetjük etnikai tisztogatásnak, ami történt. Első hullámban elűzték azokat a magyarokat, akik a 38-as bécsi döntés után költöztek erre a területre. Harminckilós csomaggal átrakták őket a határon. Utána, a kassai kormányprogram szellemében, amely etnikai alapon gyakorlatilag minden magyart háborús bűnössé nyilvánított, megkezdődött a magyarságot sújtó rendelkezések érvénybeléptetése. Ezek a rendelkezések a mindennapi életben is meghatározták a magyarok sorsát: megtiltották a magyar nyelv használatát, feloszlatták, és elkobozták a magyar szervezetek vagyonát, bezárták az összes magyar iskolát, nem jelenhetett meg egyetlen magyar sajtótermék sem. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a magyar közösség felszámolásának a folyamata – lakosságcserével, deportálásokkal, reszlovakizálással.”

A beszélgetés teljes terjedelemben az Új Szóban olvasható.