Mellár Dáviddal Horváth Bianka készített interjút a Vasárnapba „Kellene a lélek is…” címmel:

“A népi kultúrában megjelenő és sok évszázadon keresztül uralkodó némiképp groteszk testfölfogás után – ahol a testi funkciók szabad megjelenítése zajlott –, majd a 18. században megjelenő tiltások és korlátozások, a szégyen és feszélyezettség érzésének erősödésével, a kortárs szépirodalmi szövegekig bezáróan, ahol a testi kötöttségektől való megszabadulás a tudat manipulálásával, a szellem felszabadításán keresztül látszólag lehetséges, rengeteget írtak és írnak még mind a mai napig a testről. A test jelenvalósága és a létezés testbe való vetettsége úgy tűnik, egy pillanatra nem hagyja nyugodni az embert, különösen nem a művészeket.

Mellár Dávid jelenleg a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének doktorandusza. Első kötete (Vagy valami egészen más) 2020-ban jelent meg a Kalligram gondozásában. Két szabad perc között, kávé mellett vele beszélgettünk mindarról, ami a testet takarja és áthatja.

Daniel Pennac Testnapló című művében a főszereplő megírta a saját testét. Úgy állította azt azonban elő, hogy a könyv egyetlen képet vagy pontos leírást sem tartalmaz az arcról, az emberről magáról. Bárki lehetne. Én. Te. A szomszéd asztaloknál ülők… Mit gondolsz, az egyén és a mások teste közti viszonynak, a testiség közösségi, társadalmi vonatkozásainak lehet ilyen alapja?

Persze, lehet és van is. Bizonyos értelemben közös a testünk, hasonló felépítéssel és működéssel, olyan önműködő folyamatokkal átjáratva, amelyek harmonikus rendszert alkotva – nagy részt akaratunktól függetlenül –, önmagát működteti. S valahol azért is jó lenne egymás testébe képzelnünk néha magunkat, hogy tudatosítsuk, minden létező, nemcsak egyedi, önmagáért való lény, hanem kapcsolódásoktól függő szociális lények is vagyunk. Nemcsak magunkért felelünk, egymásért is. Ugyanakkor pont a hiányzó arc az, ami a lényeges. Épp az arc teszi személyessé a testet, ez az, ami megkülönböztet minket másoktól. Most olvasom Földényi F. László A medúza pillantása című könyvét, a szerző itt írja, hogy voltaképpen az emberi arcban sűrűsödik össze az ember egyszerisége és megismételhetetlensége. A vonások, a tekintet, a metakommunikáció nyomai által. Mindezek egyedi elrendeződése alkot valakivé, de itt is visszaköszön a nagy egész: vannak eksztázisszerű pillanatok, amikor villámlik a tekintet, amikor kővé dermed az arc… Ilyenkor hirtelen minden arc hasonlítani kezd egymásra.

A társadalom folyamatosan kreálja a különböző testképeket, a testre vonatkozó szabályokat. Szerinted ezek a társadalmi kontroll által csinált korlátok befolyásolják, hogy miképp írnak, gondolkodnak a testről?

Bizonyára hatalmas eltérés mutatkozik az egyes kultúrák részéről, hogy miként fogalmaznak a testről. Általánosságba nézve a keleti műveltségre például nem az a jellemző, hogy a testet helyezné a középpontba, mivel arra – a lélekkel szembeállítva – egy mulandó dologként tekintettek. Ezzel szemben a nyugati világ figyelme a materializmussal áthatva a látszat felé irányul, fokozatosan felszámolva ezzel az anyagon túli, rejtett, de annál jelentősebb értékek szerepét. De nagyon nagy szélsőségekben gondolkodunk, ha ezt a két pólust össze akarjuk hasonlítani. Én úgy gondolom, hogy az igazság valahol a kettő között lehet. Úgy kellene gondolkodni a testről, hogy az nemcsak egy látvány, egy használati tárgy, hanem egy misztikus valami is. Kellene a lélek is, a befelé fordulás készsége. Ma tulajdonképpen lehetünk bárkik. A kapitalista fogyasztói társadalom mindent megenged. Ugyanakkor ebben a mindent szabadban veszítik el a dolgok a mélységüket és igazi jelentőségüket. Ilyen tekintetben imádom az agyonkoptatott és festékkel telefröcskölt farmereket és ingeket a boltokban, amelyek divatossága a 20. század második felének munkásosztálybeli mindennapi ruházkodásából eredeztethető, amikor addig hordtak egy ruhát, amíg csak lehetett, amíg szét nem foszlott rajtuk teljesen. Később ennek a ruházatnak a maga használtságában jelentése volt. De ilyen értelemben ma már nem képviselnek semmit, se társadalmi szembe állást, se anarchiát, de még csak zenei stílust sem: csupán kiüresedett utalások, amelyek nem mutatnak sehová.”

Az interjú teljes terjedelemben a nyomtatott Vasárnap 2022/5. számában, illetve a Vasárnap honlapján olvasható.