Van egy regényem. A mondanivalója persze fontos és aktuális, a sztoriötlet meg izgalmas. Nyilván! Van viszont egy nehezítés: ahhoz, hogy az egész jól működjön és elérje a célját, fantasyként kell megírni.

És mint arra rá kellett ébrednem, a zsánerirodalom egy önálló szakma, amit éveken át kell tanulni.

Megjegyzem, magyar nyelven még szakirányú képzés is csak elvétve található (főleg ilyen-olyan magánkurzusok formájában; erről is szívesen mesélek egyszer). Most térjünk vissza oda, hogy van ez a regény, ami meg akar íródni. Ahhoz pedig, hogy megíródhasson, méghozzá olyan formában, amilyenben tényleg nagyot üt – cinikusabban megfogalmazva: olyan formában, hogy egy valamirevaló, zsánerirodalomra szakosodó kiadó ne dobja vissza azonnal –, az írójának bizonyos értelemben „fel kell nőnie” hozzá. De legalábbis ki kell tanulnia a modern zsánerirodalom összes írástechnikai bravúrját. (És átlátni a könyvpiacot, a kiadók igényeit, a szakma működését stb., de ez megint messzire vezet.)

Két éve jutottam el oda, hogy egy specifikus kurzus elvégzése után végre képes voltam megírni magát az Első Kéziratot™. Ebben olyan extrákat képzeljetek el, mint hogy nem esik teljesen szét a dramaturgia, a karakterek némelyikének van rendesen kidolgozott érzelmi íve, a világépítés logikája csak néha döccen hatalmasat, és a romantikus szál is, nos, legalábbis igyekszik ott lenni a helyén. Aki próbált valaha publikálható minőségű szórakoztató regényt írni, az most biztos bólogat magában; mindenesetre én naivan azt hittem, hogy ha az ember világéletében falta a könyveket, és még némi érzéke is van az íráshoz, akkor azért a megfelelő tanfolyamok után *rengeteg* belefektetett munkával csak össze tud rakni egy jól működő történetet!

Tévedtem. A kéziratot egy publikált író ismerősöm szívességből elolvasta nekem, és közölte, hogy: „Drágám, ez kuka.” Mármint, persze, kész van, összeállt, vannak benne betűk, vannak benne jelenetek, még az írói ígéretek egy szép hányadát is beváltom, szóval ha akarom, publikálhatom magánkiadásban, csak hát… Ez még nem *igazán jó*. Ez még nem az a regény, ami meg akart íródni.

És tényleg nem az volt.

Azon most dolgozom.

Miután a fenti verdikt okozta érzelmi megrázkódtatásból kivakartam magam (hónapok), nyitottam egy üres dokumentumot, és felírtam bele, hogy 1. fejezet. Aki átélt már hasonlót, az érti ennek a lépésnek a súlyát.

Azóta írom, újra, elölről, az egészet.

Amit most tudatosan másképp csinálok (erre az írókolléga is rámutatott): a narráció. Ez volt az, ami miatt nem lehetett az eredeti szöveget megmenteni. A régebbi vágású irodalomban ugyanis bevett dolog a mindentudó narrátor használata, és én is automatikusan ezt alkalmaztam. De a modern szórakoztató irodalmi piacon ezzel már nemigen lehet eladni könyvet. Manapság ún. közeli vagy karakterfókuszú narráció dívik, ami azt jelenti, hogy nagyon durván benne kell ülni a karakter fejében, és az ő szemén keresztül elmesélni mindent. (Ez nem feltétlen jelent E/1-et, lehet csinálni E/3-ban is, bár úgy még nehezebb.)

Mutatok egy példát:

„Az udvaroncok kis csoportjából egy alak vált ki, és a gyászoló hercegnőhöz lépett. Letérdelt mellé, átkarolta a vállát, és gyengéden talpra állította. Mint egy gyermeket, úgy vezette az erkélyhez, ahol már várt rájuk a sereg.”

Ezt az újraírt változatban már így adnám elő:

„A vállát langyos ujjak érintették. Nem nézett fel, de egy lenfehér ruha suhogását hallotta, és gyengéd, nógató szavakat a fülében. Fel kellett kelnie innen, félretenni a gyászt, tudta jól. A sereg odakint várt rá.”

Ez tehát a különbség aközött, hogy mindentudó narrátorként, kívülről mesélek el egy történetet, ahol mintha felülről néznénk rá a szereplőkre – vagy karakterközpontú narrátorként, belülről írom le, érzések és testérzetek szintjén is, azt, hogy min megy keresztül a szereplő a történések hatására. Egyik sem feltétlenül jobb vagy rosszabb a másiknál, de mai piac az utóbbit szereti, mert ennek, legalábbis ha jól csinálják, nagyobb tud lenni az érzelmi töltete.

Nem szabad ugye elfelejteni, hogy – amint arra a kurzusokon is szeretnek rámutatni – a mai olvasó érdeklődéséért a filmekkel, sorozatokkal, youtube-videókkal versengünk. Egy olyan könyvet, ami harminc vagy ötven éve halál izgalmasnak számított volna, ma nem vesznek meg az emberek, mert nem elég „beszippantós”. Ezt egyébként magamon is tapasztalom: míg kamaszkoromban délutánokon át voltam képes falni a regényeket megállás nélkül, ma én is öntudatlanul előveszem a telefonomat tízpercenként. Szóval egyáltalán nem mindegy, hogy milyen érzelmi töltettel van megírva valami.

Márpedig az én regényem igenis olyan lesz, amit Nem Lehet Letenni™. Akkor is, ha ehhez még nyolcvanszor újra kell írnom az egészet, az első betűtől az utolsóig.

Szurkoljatok! 🙂