H. Nagy Péter: Költészet és szövegköziség. Verstechnológiai paradigmaváltás a 20. század végi magyar lírában (Selye János Egyetem – Tanárképző Kar, Komárom, 2021) című monográfiája ott “veszi fel a fonalat” (19.), ahol Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945–1991 című nagy hatású irodalomtörténete lezárul: az 1990 utáni magyar líra, vagyis az utóbbi harminc év magyar költészetének fejleményeivel foglalkozik. A kötet abból a megfontolásból jött létre, hogy “az itt szóba kerülő szerzők közül Domonkos István, Zalán Tibor, Szombathy Bálint, Juhász R. József, Kovács András Ferenc, Tőzsér Árpád vagy Vida Gergely költészetére alapozva bemutatható egy jelentékeny líratörténeti fordulat, az utóbbi két-három évtized kutatásainak és az egyes életművekre vonatkozó recepciós fellendülésnek köszönhető.” (9.)

A fordulat vizsgálata során különösen intertextualitás és képalkotás kettős feltételezettsége válik láthatóvá, vagy ahogyan a szerző fogalmaz “egyrészt, mint az idézésben láthatóvá tett emlékezet, másrészt, mint a konkrét vagy technikai kép irányába történő kimozdulás, amely a nyelv kommunikatív anyagtalanságával egyenrangú mediális komponenssé lépett elő. Munkánkban erre a kettőségre nagy hangsúlyt fektetünk, a szóba kerülő verstechnikákat a szövegköziség és a képi jelentésátvitel szempontjából fogjuk elemezni, folyamatosan tudatosítva, hogy ezek az eljárások nem elszigeteltek és nem is előzmény nélküliek.” (11.) Nem hagyható figyelmen kívül azonban az a belátás sem, amelyet Kulcsár Szabó Ernő akként fogalmaz meg, miszerint „Feltételezhető, hogy a líra kulturális, társadalmi, mediális, antropológiai vagy kognitív teljesítményére irányuló kérdezés hasznosabb kiindulópontokat nyer, ha a költőiséget annak egy meghatározott funkcióra való redukálása helyett valamiféle funkcióteljességként, a nyelv funkcióteljességének talán egyedülálló megmutatkozásaként közelíti meg.” (10.) H. Nagy Péter szerint “Ez a megközelítés azért bizonyulhat elméletileg helytállónak, mert a poétikai funkció reduktív észlelését kinyitja a médiakonfigurációként vagy kultúrtechnikai médiumként értett versszöveg irányába, s ezzel meghaladja a költői nyelv totális önreferencialitásának dogmáját. Ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a lírát inkább kapcsolatrendszerként, hálózatként, mintsem lingvisztikai kódokra visszavezethető műfajtömbként határozzuk meg.” (10.)

A kötet központi kérdése a modernitás lírája köré rendeződik, annak jellegzetes verstechnikáit, a 20. századi magyar költészet intermediális paradigmaváltását, továbbá a modernség meghaladására tett kísérleteket tematizálja. Ebből a szempontból is rendkívül konzekvens módon rendeződnek kötetté az egyes értelmezések a Radnóti Miklóstól Juhász R. Józsefig, Ady Endrétől Kovács András Ferencen át Vida Gergelyig terjedő íven.

A monográfia központi gondolata és értelmezéseinek iránya talán abban a mondatban foglalható össze, amelyet H. Nagy Péter Kovács András Ferenc költészete és annak recepciója kapcsán így fogalmaz meg: „A kanonizáló interpretációk legfontosabb kérdésirányait az jellemezte, hogy az intertextuális technikák, a költészeti mnemotechnika, a páratlanul sokrétű formakészlet, a legkülönbözőbb magyar és világirodalmi történeti formációkkal fenntartott dialógus, ugyanakkor a versben beszélő hang eredetének felszámolása, a különféle maszkok cserélhetősége stb. miként jelölik önnön hermeneutikai meghatározottságukat.” (26.) A Költészet és szövegköziség értelmezéseinek legfontosabb tétjei éppen a hagyományhoz való viszony, a lírai alany pozícióját illető változások felfejtése a 20-21. századi magyar irodalomban, valamint az interpretáció önreflexiójának kérdései mentén figyelhetők meg.

A 12 fejezetből álló kötet két fejezetben foglalkozik Juhász R. József költészetével: a 4. fejezet az avantgárd újrahasznosítása és -dinamizálása felől, a 7. fejezet Juhász R. József van még szalámi! című verseskötetének recepciója és intermediális viszonyai mentén értelmezi újra Juhász R. költészetét. A 11. fejezetet Vida Gergely versesköteteinek szenteli H. Nagy, ahol annak szükségességére is felhívja a figyelmet, hogy fontos, “Vida Gergely költészetében ne csak azt lássuk, hogy visszaigazolódik a posztmodern líra horizontnyitása, hanem azt is, hogy az mennyire sokrétű korszaktudat felnyílását eredményezte. A Tőzsér-, Hizsnyai-, Csehy-, Németh-líra mellett ugyanis itt válik világossá, hogy a »szlovákiai
magyar« líra (is) képes maga mögött hagyni a modern magyar költészet
megértett hagyományát.” (252.) Ennek kapcsán L. Varga Péterre utal, aki szerint Vida költészetében „A szövegek keletkezésének és rögzítésének mozzanatai nem ritkán médium és felület fizikai »összjátéka« folytán szövegen túlmutató hatásokat generálnak, de ezeket a reakciókat rögvest vissza is írják a szöveg öntükröző retorikájába. A materiális beírást így éppen az immateriális értelemadás reflektálja, miközben a beírás – itt pontosabban: a »bevésés« – érzéki, közvetlen, anyagszerű történése fogja alakítani a szövegvilág horizontját. Ez az oszcilláció jelenségéhez hasonlatos játék olyan tapasztalata a későmodern, illetve az azt továbbvivő líra önértésének, amely számol a mindenkori mediális viszonyok »mögékerülhetetlenségével«.” (252.)

H. Nagy Péter a kortárs magyar irodalomtudomány iskolateremtő képviselője, akinek a nevéhez alapvető jelentőségű kötetek és tanulmányok kapcsolódnak – hogy csak néhány területet említsünk – a populáris műfajok, a szlovákiai magyar irodalom és a 20-21. századi magyar líraértés terén. Költészet és szövegköziség. Verstechnológiai paradigmaváltás a 20. század végi magyar lírában című monográfiája ez utóbbi tematikához kapcsolódik. A kötet szövegközpontú, másrészt az elemzett szöveg intertextuális létmódjára koncentráló, az intermediális kapcsolathálókat felmutató értelmezései a költészet összetett működésére figyelmeztetnek. H. Nagy Péter kötete jelentős hozzájárulás a kortárs magyar költészet értelmezéséhez és megértéséhez.

(Németh Zoltán)