Csehy Zoltán írt Az atléták pozitív csöndje címmel a 100 éve született Pilinszky Jánosról az Élet és Irodalomban:

“„Születtem 1921. november 27-én, a Nyilas jegyében. Bal tenyeremről azt mondják, hogy kusza, erőtlen vonalaival egy tehetségtelen elmebeteg és egy alvajáró bűnöző tenyere lehetne. A jobb tenyerem vonalai viszont rendezettek, és a tehetség bizonyos ábráit mutatják” – írta Pilinszky 1973-ban, egy önéletrajzi töredékében. Ha adekvát matematikai műveletet kellene Pilinszkyhez rendelni, alighanem a közös nevezőre hozás lenne a legmegfelelőbb. A dolgok és a költői transzformációk közös nevezője pedig a teremtményi pozíció, melyből nézve a Pilinszky-univerzumban minden megszólalás automatikusan legitimálódik. Keresztényként nem könnyű hierarchiamentesen gondolkodni. Nem könnyű a közös nagyszerűt és a közös létszorongatottságot érzékelni, miközben még a szenvedésben, a földi létben kérlelhetetlenül etikátlannak tűnő, vagy pontosabban szólva, az erkölcs ok-okozati viszonyait nem ismerő csapásokban és főként az ember kozmikus magányában is a teremtés értelmét és az Úr kifürkészhetetlen bölcsességét illik ünnepelni.

Robert Wilson cselekmény nélküli színháza e földi térség, e kolosszális színpad minimalizált modellje: a szemlélődés terepe, ahol a sokféleség vágyával megfertőzve is lényegi önmaguk lehetnek a dolgok, és az interakciók törvényszerű drámái játszódnak. Minden, ami zajlik, „egy titok margójára” írt feljegyzés olyan csúcspontokkal, mint ahogy a Szálkák épp most megidézett szövegében „a bárány elkiáltja magát”. Hogyan kiált egy bárány? Természetesen a közös nevező hangján. A főnévi igenév kegyetlensége a konkrét nyelvtani szám és személy helyett ugyanezt a hangot erősíti („kulcs elkallódni, / zár bezárulni / cipő megállni”), miközben nagy a téblábolás különösen az egyes szám személyei között, kivált az én és a te demarkációs vonalainál.

Az én kitölthető űr, nagy befogadóedény. „Lehetek gyilkos, homoszexuális” – mondja egy kiélezett poétikai helyzetben Pilinszky bűnt bűn mögé rejtő beszélője a Kenyér című zavarba ejtő versben. Ez az „ijesztő” szöveg csak későn talált otthonra a Pilinszky-összesben, Illés Lajosnak hála, aki ugyan már 1974-ben publikálta a Magyar Hírlapban, de az 1987-es gyűjteményből mégis kihagyták. Nem csoda, mert ez a vers megy talán a legmesszebbre az önanalízis poklába, miközben a kenyér és a test klasszikus metaforikus egymásra vonatkoztatottságát mesteri módon játssza ki, részint az áldozat, részint az áldozás szemszögéből. A vers remek példája annak is, hogy Pilinszky mennyire szuverén módon építi be költői világába a keresztény szimbolika nyelvezetét, hogy a látszatra közhelyszerű elem hogyan kezd el felkavaróan szubverzív energiát sugározni. A tehetségtelen elmebeteg, az alvajáró bűnöző, a gyilkos és a homoszexuális a kreatúralét egyik-másik aspektusa, s így a médiummá tett nyelven keresztül számos más pozíció és szerep mellett szinekdochikus részét képezhetik egy döbbenetes egységnek, amit nevezzünk az egyszerűség kedvéért olyan önálló szerzői hangnak, mely a traumát oly mértékig fetisizálta, hogy az „bűnös” képzelete természetes részévé vált, s a kegyelem lehetőségének és esélyeinek vágyát az érezhető fájdalomig fokozza.”

Csehy Zoltán ünnepi írása Pilinszkyről a reklám megtekintése után teljes terjedelemben olvasható az Élet és Irodalom oldalán.