Juhász Katalin a Squid Game-ről az Új Szóban

Juhász Katalin a Squid Game-ről az Új Szóban

Juhász Katalin írt a Squid Game című filmsorozatról az Új Szóban

Alig egy hónap alatt tarolta le a világot és vált popkulturális jelenséggé egy dél-koreai sorozat, amelyben vérre megy a játék. A 456 versenyzőből csak egy győzhet, és aki kiesik, meghal. A Netflix történetének legsikeresebb szériáját 111 millióan látták már. Ami nem jelenti azt, hogy remekműről van szó.

Az alaprecept egyszerű, a hozzávalók külön-külön ismerősek lehetnek más túlélődrámákból, az üzenet könnyen érthető, a körítés pedig olyan látványos, hogy a kritikusokat is letaglózta. 

A Squid Game (Nyerd meg az életed) című kilencrészes sorozat olyan univerzális problémákra világít rá, mint a pénz és a hatalom viszonya, a morális értékek devalválódása, vagy a minden szinten növekvő agresszió. Titokzatos fejvadászok keresnek meg egy ajánlattal eladósodott embereket, a társadalom perifériáján vergődő lúzereket. Hatalmas összeget nyerhetnek, amitől egyenesbe jöhet az életük. A szerződésből azonban hiányzik egy lényeges pont: aki kiesik, azt lelövik, és viszik a hamvasztóba. 

Van itt mindenféle karakter: szerencsejáték-függő negyvenes apa, tönkrement vállalkozó, kegyvesztett maffiózó, vakmerő kalandor, piti tolvaj, halálos beteg öregúr, pakisztáni bevándorló, észak-koreai menekült… Gyermekkorukból ismert játékokban kell összemérniük erejüket, ügyességüket (ugróiskola, kötélhúzás, golyózás), de pont a feladat egyszerűsége és tétje közti ellentmondás miatt döbbenetes a hatás. Ráadásul a versenyzőknek szinte mindig választaniuk is kell: partnert, csapatot, számot, formát, és nem tudják, mi alapján döntsenek, például jobb-e elsőnek nekiindulni, vagy az utolsónak van a legnagyobb esélye a túlélésre. Aztán egy ponton túl már éjjel sincsenek biztonságban, mert kiderül, hogy nem kötelező játék közben „kiesni”, egymást is lemészárolhatják a versenyzők. 

A sorozat kitalálója és rendezője, Hwang Dong-hyuk már 2008-ban megírta a forgatókönyvet, de félretette, mert túl groteszknek tartotta.”

Juhász Katalin írása teljes terjedelemben olvasható az Új Szó oldalán.