Plonicky Tamás Lionel Messi egy napja című tárcáját az Új Szó kulturális-közéleti melléklete, a Szalon közölte:

“Nemrég számos internetes oldal is beszámolt a frissen a Paris Saint-Germainbe igazoló hatszoros aranylabdás argentin labdarúgó, Lionel Messi szerződéséről; a kontraktus szerint a Barcelonából Párizsba költöző szupersztár alapbérezése szezononként összesen harmincötmillió euró. Arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy ez a fizetés napi lebontásban pontosan mekkora összeget is jelent. Egyes internetes források a Messi által huszonnégy óra alatt megkeresett pénzt hatvan-hetvenezer euróra becsülik; míg más fórumok azt állítják: az argentin labdarúgó – a reklámokkal és bónuszokkal kiegészített – huszonnégy óráért kapott bére akár a százezer eurót is meghaladhatja. Ha a felsoroltak közül bármelyik adat helytálló, Messi nagyjából 5–10 perc alatt keresi meg a Szlovákiában élő emberek egyhavi minimálbérét; a napi betevőjéből pedig igény szerint vehetne Budapest belvárosában egy garzonlakást vagy egy luxusautót. Ennek köszönhetően eljátszottam a gondolattal, hogy egy napra Lionel Messivé válok; ő pedig erre az időre az én testembe költözik. A napi fizetését – legyünk vele kegyesek, a felsoroltak közül a legkevesebbet, azaz csupán hatvanezer eurót – pedig átutalom a saját bankszámlámra: neki ez nem nagy érvágás, más pedig megalapozza belőle a jövőjét.

Amikor nyugtalan álmomból felébredtem, Lionel Messiként találtam magam egy párizsi luxusapartmanban. Az óra nyolckor csörgött, ezért átállítottam nyolc húszra, hogy egy kicsit még visszafeküdjek; nem rossz érzés tudni, hogy ezzel a cselekedetemmel mintegy ezerkétszáz-ezerötszáz euróval lettem gazdagabb. Körülbelül a kéthavi fizetésemet kerestem meg az ébresztőátállítás utáni húszperces szunyókálással. Amikor másodszor is kinyitottam a szemem, az első gondolatom az volt, hogy remélem, nem a feleségemmel és a gyerekeimmel lakom, katalánul ugyanis egy szót sem tudok kinyögni; spanyolul is csupán néhány káromkodást vagyok képes kipréselni magamból. Ezeket akkoriban sajátítottam el, amikor még nemzetközi táborokba jártam. A spanyol anyanyelvű táborlakók azt mondták, egész jó vagyok benne. Annyira bíztattak, hogy rövid idő után már mindenkit az ő nyelvükön küldtem el az édesanyjába. Ez néhány éve még jó poénnak tűnt, most, hogy Lionel Messinek hívnak, valahogy a dolog mégsem vicces: egyszerűen nem mondogathatom a feleségemnek egész álló nap magyar akcentussal azt, hogy „menj az anyádba!” Biztos botrány lenne belőle; valószínűleg így elég hamar lebuknék. Ennél, azt hiszem, én is többre vagyok képes hatvanezerért. A katalán és spanyol nyelvi hiányosságaim eltűntetése miatt kitaláltam, hogy innentől kezdve mindenkivel csak és kizárólag angolul fogok beszélni, az érvem pedig az lesz, hogy fejleszteni szeretném az angolnyelv-tudásomat. A másik gondolatom az volt, hogy ezen a napon beteget jelentek: a futball inkompetenciámmal ugyanis senkit sem akarok terhelni. A Paris Saint-Germain vezetősége valószínűleg elsápadva nézné, ahogy a frissen igazolt világklasszisuk mintegy tíz perc intenzív mozgás után a tüdejét köpi ki; emellett pedig jobbal veszi át – ha egyáltalán át tudja venni – a labdákat, mert a fenomenális bal lábával – ami minden idők egyik legjobbja – valahogy arra is képtelen, hogy hármat dekázzon. Úgyhogy eldöntöttem: bármi történik is, én bizony itthon maradok. A luxusapartman, amelyben lakom, egyáltalán nem érdekel; nem vagyok az a típus, aki bukik a milliárdosok életvitelére. A gyanúm és félelmem persze beigazolódott: Messi felesége, azaz az én feleségem és Messi gyerekei, azaz az én gyerekeim, velem élnek. A kicsikkel a dadusok foglalkoztak, a nő viszont szinte végig mellettem volt; ennek ellenére semmi furcsát nem vett észre rajtam. Azon sem lepődött meg, hogy kijelentettem: beteg vagyok, és hozzátettem, hogy bármi lesz is, innentől kezdve csak és kizárólag angolul szeretnék beszélni. Nem mindennapi elhatározásomat meglepően könnyen fogadta. Nyilvánvalóan régóta ismer: tudja, hogy egy ekkora klasszisnak, mint amilyen első ránézésre én vagyok, mindig megvannak a maga bogarai.”

Plonicky Tamás írása teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.