Hát, ami azt illeti, csöpög az első emeleti vécé, azt biztosan meg kell reparálnom. Meg a hátsó szoba kilincsét is, mert beletörött a rögzítő csavar, nem tudom meghúzni, és akármikor leesik, még benn talál rekedni valaki. Azt nyilván át kelletik majd fúrni egy vastagabb fúrószárral, és belső menetet vágni rá. Az is megeshet, hogy tűzifát rendelek, amit be kell majd talicskáznom a kazánházba. Amit előzőleg persze ki kell takarítanom.

Szóval, mutatkozik itt munka elég, csak az a baj, hogy nemigen van rá időm, mert játszanom kell. Méghozzá határidőre. A szavakkal.

A játékkedv (az ihlet) jó magasra fel van már tekerve bennem, azzal is volt épp elég dolog, mert a potenciométer, bizony, gyakran beragad, beleizzad a lélek, amíg elcsavarja. A pszichikai erőfeszítést is erősen javallott tehát megbecsülni, így aztán könnyen meglehet, hogy a munkát egyszerűen leszarom. Hagy csöpögjön a budi, rekedjen benn a hetedik szobában, aki oda óvatlankodott!

Meg különben se értem egészen a munkának ezt a fetisizálását. Mintha valamilyen okból az volna az igazán fontos. A munka. Hogy min dolgozol a héten? Akár ha a véres verejték kifacsarásának bárgyú heroizmusa emelné az embert a legmagasabb kozmikus rangra. Már-már a numinózum szintjére. A robot. Ami a közvélemény lelakott, proli profanitásában a felelős felnőttség fokmérője, ugye.

Hát nem. Az ember alapvetően lusta, mint az Isten. Csak úgy elvan magának. Az érzéseit figyeli és a megérzéseit követi. Vakarássza az égszínkék szakállát. És bármilyen állapotba lavírozza is magát, játszani azért sose rest. Szimulálja a világot. A sajátját. A saját Egész-et formázgatja, dédelgeti, növeszti.

Ezzel babrálok én is folyvást, nevezetesen ezen a héten is. Túl vagyok már az ezeregyedik soron. Közben meg egy nyolcszáz flekkes prózaköteten végzem az utolsó simításokat.

Szóval, semmi törtetés, lázas megfelelési kényszer, hiábavaló izgágaság. Semmi munka, csak az önfeledt játék.