Csanda Máté írt összefoglaló értelmezést az V. vajkai IN SITU képzőművészeti szimpóziumról, benne Szőke Erika Revitalizáció című munkájáról:
“Amit a szimpózium résztvevői alighanem már érkezésükkor mindannyian tudnak, egyfajta alaptapasztalatként éreznek, az talán az, hogy a „vidéki lét“ egy jó ideje puszta illúzió. Nem válik már külön nagyváros és vidék, mint ahogy az Georg Simmel A nagyváros és a szellemi élet c. írásában még tételeződhetett (legfeljebb küllemében, „fenotípusában“ létezhet még vidék a metropolis Másikaként). A nagyvárosi létforma, az ott nap mint nap létrejövő tranzakciók és interakciók tömkelege, a város ritmusa, pulzusa, a mindent áruszerűvé tévő és mérnökileg megtervezett tőkemozgások logikája, az ebből fakadó időrezsimek, tértapasztalatok, függési viszonyok gyarmatosítják, a maga képéhez idomítják, a maga logikája mentén teszik másikká a „falut“: vagy mint alvóvárost, vagy mint a turizmus és a rekreáció kitüntetett helyét.
Rég nincs már „kint vidéken“, hiszen a vidéket is interiorizálta a nagyváros által diktált létforma.
Rengeteg felhozható (triviális) példa mellett már csak azáltal is, hogy ide is elér a szélessávú mobilinternet. Hiába a lápvilág romantikája, a pipacsok pirossága, a békakuruttyolás, az alkotóművész okostelefonján egymást érik a beérkező emailek, no meg a percenként frissülő, HD-videókkal és fotókkal tűzdelt híradások a világ minden pontjáról. Ebben a pillanatban is, míg alkotsz, kedves alkotóművész, több százezer hektáron ég az erdőtűz Kaliforniában, pusztító erdőtüzek Görögország- és Törökország-szerte, Finnország történetének legnagyobb erdőpusztulása, halpusztulás az egyre apadó Velencei-tónál, parázsló tajga, olvadó permafroszt, esőszitálás Grönlandon stb.
(…)
Szőke Erika a tőle megszokott módon idei munkájában (Revitalizáció) is a fotográfia, az installatív-performatív gyakorlatok, a fotótechnika, a hagyományos képgrafika (és az alkímia illetve boszorkányság) keretei közt egyensúlyozó, metaforikusan gazdagon rétegzett kísérleti műalkotást hozott létre, mégpedig szó szerint sárból és vízből, egy ártéri erdei tisztás peremén, szinte kizárólag helyi alapanyagokat (és otthonról hozott, öröklött technikát) felhasználva.
Egy elem nélküli, egykor kiselejtezésre ítélt diaprojektorba lehelt életet, mégpedig úgy, hogy a szükséges áramot föld, víz és só keverékéből, illetve egy ebből a kevercsből alkotott, saját barkácsolású cellarendszerből teremtette elő.
A diapozitívok eközben egytől egyig talált tárgyak, kulturális prefabrikátumok: olyan növények ábrázolásai, melyek Szlovákiában már 2015 óta az erősen veszélyeztetett növényfajok listáján szerepelnek. Szőke Erika a kísérletből (melynek technikai értelemben vett sikeressége egyáltalán nem volt a kezdettől fogva garantált) a színrevitel napján, alkonyattájt egy élményszámba menő vetítést rendezett. A kihalás veszélyétől fenyegetett virágok egy fa törzsének támasztott vetitővásznon jelentek meg – ahogy írtuk, csakis a földes-sós kevercs és a belé helyezett rézhuzalok segítségével. Az elképzelést továbbépítve a virágábrázolásokat egy saját maga által kifejlesztett fotótechnikai eljárással (hasonlóan korábbi, tulajdonképpen spenóttal készült nyomataihoz) barnás-szépiás árnyalatú grafikákká lényegítette, ebben az esetben a termőföldet használva pigmentanyagként.”
Csanda Máté „Ezek mind betegek!“ – elfogulatlan, műimmanens beszámoló az V. vajkai IN SITU képzőművészeti szimpóziumról című írása teljes terjedelemben a Dunszt oldalán olvasható.
