Csehy Zoltán Grüezi! című, Madách-díjas svájci útinaplójáról (Kalligram, Pozsony, 2020) Balajthy Ágnes írt kritikát a Műútba (Gesamt)Kunstreisen címmel:

“Grüezi! Fél év Svájc: a lehető legunalmasabb, legklisészerűbb, nyelvkönyveket idéző cím, amelyet egy útirajz kaphat. Elképzelem azt az olvasót, aki éppen emiatt veszi meg — nem azért, mert ismeri Csehy Zoltán fordítói, lírikusi, irodalomtudósi munkásságát, hanem mert van svájci kötődése, szép emlékeket szerzett egy egykori alpesi körutazáson, vagy a koronavírusos időszakot vészeli át úgy, hogy jobb híján képzeletben utazik el egy-egy régóta áhított célpontra. És amikor otthon fellapozza a kötetet, akkor a hegyek, a tehenek és a havasi gyopár szentháromsága helyett (mellett) egy olyan vibráló, ezerszínű világban találja magát, melyben egymást érik a képzőművészeti installációk, a kortárs opera, a fetisizmus és tattoo art, és a már-már irritálóan kiterjedt műveltséggel rendelkező utazó–elbeszélő egyformán bensőséges hangnemben számol be a Nietzsche-filológia eredményeiről és a bőrnadrágja szagáról. A sokk olyan lehet, mint amikor egy nyugdíjas turistacsoport betéved a Pride-ra. De ahogy Csehy éppen a zürichi Pride-ról írja: a „tolerancia alakja a másikkal való találkozás, szembesülés, a feloldandó zavar, a pacifikálandó energiakiáradás és a fokozatosan elmélyülő önértés, önmegismerés.” (118) Erről a kötetről még azt is el tudnám hinni, hogy a kiszámíthatóságot ígérő címadás egy ilyen, rafináltan megtervezett szembesítési kísérlet része: Csehy prózája azokra is képes hatást gyakorolni, akiktől egyébként igen távol áll a „pávaesztétika”. (40)

Ahogy az előző mondatom is mutatja, nehéz a kötetről úgy írni, hogy az ne tűnjön az olvasottak egyszerű újramondásának: a szöveg telített ezekkel a saját esztétikai gyakorlatára (is) rávilágító önértelmező metaforákkal, nagyon pontosan veszi számba a jelentéslétesülésbe bevonódó műfaji kódokat, kontextusokat, hagyományrétegeket. „Egy napló bejegyzései, melyek potenciális tárcákhoz készültek” (10), olvasható az egyik ilyen öndefiníció a bevezetésben, melynek címe — Görögül olvasni Svájcot — úgy utal az utolsó évtizedeit Svájcban töltő Kerényi Károlyra, hogy egyúttal Csehy utazó-énjének célkitűzése is megfogalmazódik benne. Az elbeszélő ugyanis Wesselényi Polixénától kezdve Móriczon át Máraiig számos korábbi Svájc-utazó (szöveg)nyomait követi, saját attitűdje azonban a magyar klasszika filológia óriásának szövegeiben körvonalazódó „hermészi utazó” eszményképéhez áll legközelebb, akinek „állapota […] a lebegés”.1 Így különösen jelentésessé válik az a körülmény, hogy a zugi alkotóházban (mely Láng Zsolt Bolyaijának egyik helyszíne is) az Átváltozások magyar fordításán dolgozik. A Metamorphoses hatása nemcsak az Ovidius-citátumokban és az alpesi vidéket mitikus tájként láttató — az „éles-szikár, zöldpala- és dolomit-testű, szürke gneisztömbben kicsúcsosodó Matterhont képzelem alkalmi Niobénak” (207) leírásokban érhető tetten, hanem az utazónak a rögzítetlen, a változékony, a mozgásban lévő iránti kiolthatatlan érdeklődésében.”

A kritika teljes terjedelemben a Műút oldalán olvasható.