N. Tóth Anikóval készített interjút Jakubecz Erzsébet „A világ szerkezetének megismerése, megértése a tét” címmel a Dunszton:
“N. Tóth Anikónak irodalomtörténészi és tanári pályája mellett írói munkássága is kiemelkedő, rangos elismeréseket kapott, többek közt a Fényszilánkok (2005) című regényéért a Madách-díjat és a Posonium Irodalmi Díj fődíját. Az Ipolyságon és Szetén élő író 1985 óta publikál novellákat, meséket, recenziókat, esszéket és tanulmányokat. N. Tóth Anikót interjúnkban írói pályájáról, jelenlegi tevékenységeiről és jövőbeni terveiről kérdeztük.
Pályájának melyik mérföldkövei hozták a legmeghatározóbb élményeket az életébe?
Az első emlékezetes mérföldkő egy diákalkotói pályázat volt, melyen első díjat kaptam – tizenöt évesen. A gimnáziumi éveim alatt fontosak voltak az Iródia-találkozók, melyeken amellett, hogy nagy beszélgetések zajlottak irodalomról, fontos kapcsolatok is köttettek. Mondhatnám valamennyi könyvem megjelenését is jelentős magáneseményemnek, a Tamarinduszt, az Alacindruskátés a Fényszilánkokat emelném ki. Ugyanakkor inkább a mérföldkövek közti táv bejárása, egy-egy szöveg alakulása, a megfelelő hang, nyelv megtalálása jelenti számomra az igazi kalandot.
Tematikájukban és formájukban egyaránt rendkívül széleskörű irodalmi műveihez honnan merít új témákat, illetve milyen témakörök foglalkoztatják mostanság?
Témát ajánlhat egy látvány, egy-egy elcsípett mondat, hétköznapi tapasztalás, alkalmi beszélgetésekből kibukkanó sorsesemény, uralmi mechanizmusok, olvasmányélmény, apró-cseprő és nagy volumenű konfliktusok, válságok, emberi esendőségek, tisztaságok, érzelmi gubancok. A világ szerkezetének megismerése, megértése a tét.
Mi motiválja, készteti leggyakrabban írásra?
A felkérés és a határidő. Ideális esetben a téma, ami nem hagy nyugodni. Szövegterv, ami elindít egy hangot bennem.
Milyen körülmények közt szeret alkotni? Hogyan képzeljük el írás közben? Mikor éppen jön az ihlet, megállás nélkül ontja magából a sorokat?
Mivel nem az írás a fő foglalkozásom, nincs fix írásmunkaidőm és -helyem. De bármilyen körülmények között tudok írni, nem feltétlenül kell hozzá magány és csend; született már írásom zsúfolt autóbuszon utazva vagy épp tetőcsere közben, mikor a fejem fölött gerendákat fűrészeltek és szögeket vertek. Az írás azonban nemcsak a szavak papírra vetését, pontosabban számítógépbe pötyögtetését jelenti, hanem fejben is zajlik, illetve anyaggyűjtés előzi meg. Egy mondatnak akár többszáz sornyi, sőt oldalnyi olvasás is feltétele vagy garanciája lehet. A sorontás nem jellemző, inkább lassan dolgozom, meg-megállva, válogatom, cserélgetem a szavakat, hosszasan pepecselek a mondatszerkezetekkel.
Legutóbbi kötete, a Szabad ez a hely? egyik ciklusa, az Úti jegyzetek az utazás témáját járja körül, a szövegek beírják magukat a rendszeres reggeli buszozás menetébe… Tényleg, mintha zsúfolt autóbuszon születtek volna. A Fájdalom fátylai ciklus egyes szövegeiben – miként Mellár Dávid fogalmaz – „a (saját) testtől való eltávolodás, elidegenedés, és a test kiszolgáltatottsága, tehetetlensége, valami sajáttól való megfosztása figyelhető meg”. A nyilvánvaló áttételeket tudatosítva kérdezem: Mennyire része a szövegeinek a mindennapi élete?
Nem cél a mindennapi életem szövegbe foglalása, bár kétségtelen, hogy vannak személyes érintettségek, amelyek nélkül bizonyos írások nem születtek volna meg. Törekszem azonban arra, hogy ezeket az élményeket, tapasztalásokat elemeljem, más keretbe helyezzem, általános érvényűt találjak bennük. Az olvasó nyilván nem engem keres, hanem önmagát. Ha fogódzókat, visszajelzéseket kap, nem engem ismer meg, hanem – ideális esetben – önmagához jut közelebb.”
A beszélgetés teljes terjedelemben a Dunszt oldalán olvasható.