Hizsnyai Tóth Ildikó kínai levele az Új Szó kulturális-közéleti mellékletében, a Szalonban jelent meg:

“Kedves Öcsém, meggyőztél!

Kifejezetten tetszik, hogy ignorálsz, addig se kérdezel tőlem butaságokat.

Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha mégis válaszolnál. Fogadjunk, hogy elsőnek azt kérdeznéd tőlem, amit mindenki: Na, mi újság Kínában?

Honnan tudjam? Én nem Kínában vagyok, hanem feszültségben.

Kínában mindössze négy hónapig voltam. Ez pont arra volt elegendő, hogy meghökkenjek: Hogyan fogok boldogulni egy tízmilliós városban, ahol minden krikszkrakszul van kiírva? Én, aki Pozsonyban is képes eltévedni, még harminc év elteltével is.

Mire megjegyeztem, hogy hazafelé jövet akkor kell leszállnom a buszról, amikor a kijelzőn megjelenik egy széttárt karú kisember meg egy gémeskútféle alakzat – addigra kitört a világjárvány, illetve akkor még csak a lokális. A kezdeti kultúrsokkot megfejelte egy karanténsokk. Magára a szóra is csak haloványan emlékeztem, gyerekkoromból, amikor az egész osztály mumpszos lett, s el kellett halasztani az elsőáldozásunkat. Ez ugrott be rögtön; karantén, pityergés, nemevés, izolacska, így, ebben a sorrendben. És így is lett, sőt, még az elsőzés is belefért.

Hszián utcáin már egy évvel ezelőtt normalizálódott a helyzet, én viszont azóta is online harcot vívok a vírus ellen. Mindenkim odaát van, aki számít, a Nagy Falon túl. Nemcsak a gyerekem, a rokonaim, a barátaim, hanem a közvetlen kollégáim is, akik még tavalyelőtt ugrottak haza karácsonyra.

Időzónákkal és a Guglival viaskodva próbálom összecsipegetni legalább a legalapvetőbb információkat róluk: Ki él, ki hal? Kinek van munkája, oltása? Fedél a feje fölött?

A pandémia cafatokra szaggatta a szociális hálómat, majd jól szétszórta a világban. Minden napra jut egy kis izgalom. Napra készen vágom, hogy mizujs Bristolban, Vághosszúfalun vagy Stuttgartban, de akkor se hoznál zavarba, ha éppen Fokváros vagy Vlagyivosztok érdekelne.”

Hizsnyai Tóth Ildikó tárcája teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.