Nemes Z. Márió Poszthumán csokoládé című írása a Gallery MAX-ban Kis Róka Csaba, Szöllősi Géza és Győrffy László munkáit bemutató csoportos kiállítás megnyitóbeszéde, amely az Artmagazin online-on olvasható:

“Európát az Ember kísértete járja át. A virulens módon elszaporodó non-humán, poszthumán és antropocén diskurzusok folyamatosan űzik és idézik a humanizmus Emberét, galériáról galériára próbálják kiszorítani, hogy a természettörténeti múzeumban börtönözzék be. Mintha az Ember már nem lenne a kortársunk, csupán valamiféle neandervölgyi zsákutca, mely legfeljebb történelmi rekvizitumként tanulmányozunk az elnyomás kritikai emlékezetét reflektáltan ápolva. Persze a humanista zsarnokgyík még rendkívül eleven, DNS-ének poszthumán újrakódolása nem biztosíték hatalmi őrülete ellen, hiszen már a Jurassic Park is egy igazi prométheuszi projekt volt, Prométheusz pedig egyszerre hőse a humanizmusnak és a poszthumanizmusnak. Vagyis az Ember kortársunk és nem kortársunk egyszerre, valamiféle visszajáró élőhalott, a posztmodern kapitalizmus szimulákruma, melyet a humánimperializmus kritikusai egyszerre tagadnak és keltenek új életre. Vannak, akik a Felvilágosodás emancipatorikus programját próbálják kitágítani a nem-emberi felé egy társadalomkritikus humanizmus 2.0. jegyében, vannak akik az Emberen túli és az ábrázolhatatlan spekulatív esztétikáit kutatják, vannak akik a jövő termelését akarják felszabadítani a technológiai képzelet provokációjával és így tovább, vagyis a poszthumanizmus abban is hasonlít a humanizmushoz, hogy mindig többesszámot implikál: mindig „sok”. Mutasd meg a poszthumánod, megmondom, ki vagy. Az Ember kihűlt és kísértetjárta helyén tehát a legkülönbözőbb intenzitások találkoznak össze egyfajta ideológiai-esztétikai káoszt eredményezve, melyet a lokális társadalmi-történeti kontextusok is továbbszíneznek. Vajon hogyan jelenik meg az Ember öröksége a szocialista humanizmus rommezején, a közép-európai rendszerváltások, az önkolonializáló szorongások és az illiberális cinizmus hiperrealitásában? Ha az illiberális magyar elutasítja a nyugati Felvilágosodás paradigmáját, akkor mennyire vállal még közösséget az Emberrel? Nem vagyunk-e már eleve pre- vagy poszthumánok a NER antropológiája szerint? Vagy az illiberális magyar lenne a nihilizmus mélypontja, az Utolsó Ember maga? Ezekre a kérdésekre nincs egyértelmű válaszom, csak azt akarom hangsúlyozni, hogy ha itt és most valaki Magyarországon a poszthumanista művészet lehetőségéről beszél, akkor annak körültekintően kell eljárnia az esztétikai ideológiák lokális és globális akcentusaira fülelve. Mutasd meg, hogy melyik Embert üldözöd, megmondom, milyen Ember vagy.    

Részlet a kiállításból – Győrffy László és Kis Róka Csaba

Szöllősi Géza, Kis Róka Csaba és Győrffy László, illetve tágabban a Budapest Horror-szcéna művészete jelentette számomra azt az esztétikai tapasztalatot, melyet legelőször próbáltam közel egy évtizeddel ezelőtt poszthumanista kontextusban értelmezni. Ez a lokális és heterogén poszthumanizmus sok szálon kötődik a nyolcvanas-kilencvenes évek transzgresszív és abjekt-művészetéhez, illetve a tág értelemben vett vizuális kultúra olyan területeihez, melyek az extrém testábrázolás és a sokkesztétika formáit alkalmazzák. A rendszerváltás után szocializálódó nemzedék számára a „tiltott képek” heterogén forrásokból való robbanásszerű beáramlása, a pop- és szubkulturális kódrendszerek „árnyékvilágának” (a pornótól a horrorig stb.) feltárulása fontos impulzust jelentett a kortárs művészet ábrázolási sztenderdjeinek felforgatásában. Szöllősi, Kis Róka és Győrffy esetében ez azt eredményezi, hogy munkáikban végig jelen van egy antropológia(kritika)i fókusz, az Ember iránti obszesszív érdeklődés, miközben az Emberi alakhoz kapcsolódó organikus ábrázolási kódok helyett náluk a test antropológiai töredékek formátlanodó együttesének mutatkozik, melyet a szervek nélküli, pontosabban „szétszervezett” test fogalmával tudunk megközelíteni.”

Nemes Z. Márió írása teljes terjedelemben az Artmagazin online-on olvasható.