Ladányi István Az emlékezet képei című írása Szajkó István festményéről a veszprémi Séd 2021/3. számában jelent meg. Ugyanebben a lapszámban Hornok Máté Ladányi István Távolságmutató (Vár Ucca Tizenhét 13.) című kötetének és Ladányi István verseinek Veszprém-motívumairól ír.

Részlet Ladányi István festményértelmezéséből:

“A Zombor mellett lévő Csonoplyáról származó Szajkó Istvánról tudjuk, hogy a szabadkai élete mellett van neki egy másik is; több mint húsz éve már, hogy a bakonyi Lókúton alakított ki elvonulásra és alkotásra alkalmas környezetet. Tetten érhető ez az alkotásainak motívumaiban és színeiben is. A dunai csónakok, az akárha fémből kiöntött tengerbe benyúló mólók, a szabadkai kerékpárosok mellett már régóta ott vannak képein a Bakony hars zöldjei is.
Több hasonló felfogású képét ismerem, mint az itt bemutatott, a polgármesteri irodában kifüggesztett pasztell. Ezek Szabadkához és Palicshoz kötődnek, a város és fürdőtelepülése jellegzetes motívumaival, a szecessziós városházával, a Raichle-palotával, a gimnáziummal és a nagytemplommal, a szintén szecessziós palicsi víztoronnyal és a Bagolyvárral, meg a tó partján álló hatalmas, kék Zsolnay-vázával, Tolnai Ottó szövegeinek is visszatérő motívumával. Előttük, mellettük, körülöttük pedig a szabadkai kerékpárokkal. Ezek mellett a szabadkai képek mellett bukkant fel egyszerre csak néhány veszprémi, amelyeket a város jellegzetes utcái, épületei és domborzata ihlettek. A Szabadka után egy másik városra irányuló festői tekintet erős jelzései ezek.
A veszprémi képen világosan beazonosítható motívumok az érseki palotára néző házsor a várból, a végében a piaristák templomának sziluettjével, a völgyhíd biztos kézzel meghúzott vonalai, a jezsuita templomrom, István és Gizella nagyra nőtt szoboralakja a város felett. Körülöttük számtalan nyugtalan vonal, köztük további házak, házsorok elmosódó látványai, mintha egymásra íródó, egymást folytató és átíró, felülíró kézírások, karcolódások, vésetek, megtett útvonalak lassan törlődő nyomai, felvázolt tervek és fűvel benőtt valóságok találkoznának itt. Meg a vonuló felhők a város felett.
Valamiféle imaginárius térben találkoznak ezek a motívumok egymással, az emlékezet egyenetlenül bevilágított raktáraiból kerülnek elő, és felismerhetően szép formáikkal, ugyanakkor egy-egy meghökkentő színnel és a pasztellkréta ördöngösen gyors, váratlan irányokba cikázó vonalaival kelnek életre képként. Nem realista ábrázolások, sem a modernség városképei, nem is a groteszk víziók vagy az annyira divatos, játékosan torzított képek közül valók.
Olyanok, mintha benyomások összegzései lennének a festő emlékezetéből, a város jellegzetes, mesterségbéli tudással és az egykorvolt polgárok igényességével megalkotott építményei, a helyhez kötődés megingathatatlanul komoly közös nevezői.”

Részlet Hornok Máté értelmezéséből:

“A prózaciklus elbeszélője folyamatosan a haza-otthon-menedék hármasa
körül forog. A nyelv segítségével igyekszik birtokba venni azt az új teret, amely szűkebb értelemben Veszprém, tágabb értelemben pedig Magyarország. De kérdés, hogy a kényszerű létváltás tapasztalata az idegené lesz-e vagy a városlakóé? A Veszprémmel való viszony artikulálása eredményes-e?
Egy későbbi Ladányi István-versben már teljesen más lesz a helyhez való viszonyulás alapja. A 2017-es N 47.04456, E 17.88793 című vers címében, GPS-enigmaként, a Veszprém közelében található római villagazdaságra, Balácára utal. Ez a helyszín- és koordinátaválasztás már önmagában is a múlttal való sikeres kapcsolatfelvétel bizonyítéka. Feleleveníti a latin műveltséget, amely kultúránkat átszövi, másrészről pedig kettősen is játszik a koordinátákkal: egyrészről a számok mögé rejti a vers tereként funkcionáló Balácát, másrészt pedig arra utal, hogy ezek a számok bárki számára ugyanazt jelentik, hiszen a tájékozódás egyezményes jelei. Ez a kettősség, hogy az új tér egyszerre képes egyéni és közösségi jelleggel hatni, még nem jelent meg a Távolságmutatóban. A verset szerző üzenetet vél felfedezni a tájban: „a dombok karéjának rajzolatában / a földhasadékban, az elszivárgó vizekben, a feltörő áradásban / a ligetfüzérben, a szabálytalan fasorban, alvó galagonyabokorban” (Ex Symposion, 2017. 96. sz. 12.). Úgy tűnik, mintha az én harmóniában állna az őt körülvevő tájjal, otthonosan érzi magát benne. A része. Nem feledkezik meg azonban azokról az időkről, amikor ő maga is jövevényként gondolhatott magára: „elment / és egyetlen pillanat alatt elfeledték / valaki mondta a nevét / és senki nem emlékezett, milyen volt az arca / melyik volt azok közül, akik itt jártak / azok közül, akik elmentek / elpusztult vagy elköltözött / keresi-e valahol a szerencséjét” (Ex Symposion, 2017. 96. sz. 12.).”

Ladányi István és Hornok Máté írásai teljes terjedelemben elolvashatók az Országos Széchényi Könyvtár Elektronikus Periodika Adatbázisának Séd-állományából.