Csanda Máté írt az At Home Gallery 25 évét bemutató kötetéről – At Home Gallery 1995-2020. Vol. 2., szerk.: Suzanne Kiss, Csaba Kiss (At Home Gallery, Somorja) – a Dunsztra írt kritikát Külcsín, belbecs és a többiek címmel:
“Thierry de Duve Bernd és Hilla Becher fotómunkáiról írt esszéjében hivatkozik a távol-keleti bölcsességre, miszerint ha a bölcs a holdra mutat, a balga figyelme annak mutatóujjára irányul. Könyvkritikára érkezett felkérés – ez esetben talán épp az lenne butaság, ha egy friss katalógus ürügyén nekiállnánk a Kiss Csaba és Suzanne által működtetett somorjai At Home Gallery huszonöt évéről, a galéria szellemiségéről és vitathatatlan érdemeiről értekezni (szerencsére az elmúlt hetekben megtették ezt már jó néhányan).
A következőkben tehát a mutatóujj a figyelem tárgya – és a galéria tíz-huszonöt évét (a kötetet lapozva mindkét keretezés érvényes) összegezni kívánó katalógus. A maga nemében már a harmadik kiadvány, az első, szerényebb, inkább brozsúraszerű rész még 2001-ben jött ki, ezt követte a 2011-es második, az akkor elmúlt tizenöt évet felölelő album, amely megjelenésében nagyon hasonló a mostanihoz, akár annak párjaként-előzményköteteként is tekinthetünk rá.
Összességében egy impozáns, szép kivitelezésű könyvtárgyról van szó. Egy kétszáz oldalas, keménykötésű, védőborítós kiadvány, minőségi krétapapírra nyomtatva, minden szöveges tartalom konzekvensen három nyelven, magyarul, szlovákul, angolul szerepeltetve. A borító – a zsinagóga mennyezetének egy részlete – egyenesen telitalálat, már csak azért is, mert a geometrizáló mintázat a hely, a sajátságos kiállítótér szellemén túl implicit módon Jaro Varga 2018-as itten akcióját is megidézi: egy sallangmentességében is gyönyörű, részvételiségen alapuló projektet, mely éppen a gyülekezet házának égboltjára (ezen keresztül múltjára, emlékezetére) reflektált, és szakmai berkekben is komoly visszhangot kapott.
Felvezetésképpen két szaktekintély, Zuzana Bartošová és Dušan Brozman rövid írásai szolgálnak. Kedves, személyes hangvételű szövegek, műfajukat tekintve inkább laudációk. Nem is annyira a leírtak, mint a két név szolgál szakmai minőségjelzésként, mégis az az érzésünk, mintha tulajdonképpen ugyanazt a szöveget olvasnánk kétszer, némileg átfogalmazva.
Ezen a ponton az az érzésünk, hogy talán jót tett volna a kötetnek egy kimerítőbb, átfogóbb szöveg, egy esszé, egy tanulmány vagy akár egy beszélgetés formájában. Az mindenesetre kimondottan szimpatikus, hogy jó néhány hasonló publikációval ellentétben itt nem rögtön a galéria éltetőinek-tulajdonosainak mosolygó portréja köszön ránk. Kiss Csaba és Suzanne személye a laudációkat leszámítva decens módon végig takarásban marad. Ami az írást illeti: nem arról van szó, hogy egy kritikai mélyfúrást vagy művészetelméleti traktátust várnánk, inkább egy olyan szöveget, amely rákérdez-rávilágít a válogatás szempontjaira: milyen fórumokat, referenciákat, minőségi elveket tartanak szem előtt; a kiállított munkák, projektek erényeire, közös vonásaira, metszéspontjaira; az előző tíz évben látottakhoz képesti esetleges elmozdulásokra; illetve elhelyezni a galériát a kortárs szlovák (vagy akár magyar) szcéna közegében. Mindezt ideális esetben egy olyan szerzőtől, aki egyszerre képes a centrum(ok) és az ún. periféria felől is szemlélni az At Home Gallery tevékenységét.
Például mint Hushegyi Gábor értő szövege, amely még 2000-ben született az első katalógushoz, majd 2011-ben a második kötetben ismét közölve lett. Már csak azért is jót tett volna egy ilyen csapásirányú írás, mert időközben a szlovákiai kulturális mező ha lassan is, de változik, rétegzettebbé, többpólusúbbá válik a közeg, mára már „vidéken“ is beindultak a somorjaihoz többé-kevésbé hasonló kezdeményezések (gondoljunk csak a selmecbányai Banská ST A Nica vagy a zsolnai Nová Synagóga intézményeire). Az At Home Gallery példáján szemléltetve újra lehetett volna gondolni azt, hogy mit jelent ma, 2021-ben kortársnak, ugyanakkor egyszerre vidékinek, sok tekintetben hagyománytisztelőnek – ugyanakkor mégsem provinciálisnak lenni. Akár úgy is, hogy a „provincializmus” jelenségét-fogalmát Hushegyinél legalább egy árnyalatnyival reflektáltabban, kritikusabban használjuk (merthogy egy ilyen fogalom könnyen válhat akarva-akaratlanul ideológiai bunkósbottá, vagy még rosszabb esetben a „vidékiség“ szinonimájává).
Amennyire remek ötletnek tűnik a borító, annyira kihagyott ziccerként hat, hogy nem történik hivatkozás arra, hogy a világviszonylatban is elismert művészettörténész- és kurátorpáros, Maja és Reuben Fowkes tavaly, a londoni Thames&Hudson kiadónál megjelent könyvében (Central and Eastern European Art Since 1950) kiemelt helyen szerepel a somorjai zsinagóga beltere: Jaro Varga installációjának egész oldalas képe mindjárt a könyv elején, rögtön a bevezetés előtt kapott helyet, majd a 194. oldalon magáról a projektről is olvashatunk pár sort. Tegyük hozzá, egy rangos sorozat kötetéről van szó, melynek fókuszában „Kelet-Közép-Európa” áll, egy hatalmas térség Észtországtól Albániáig, az NDK-tól Ukrajnáig, ahogy a cím is sugallja, 1950-től egészen napjainkig. Persze ki lehet hagyni az ilyet, bár mégiscsak szakmai rangjelzés, legalább annyira elismerésnek számít, mint az, hogy egy vallási vezető (a dalai láma) vagy Szlovákia köztársasági elnöke (Andrej Kiska) tiszteletét teszi a galériában.
Sikerült megoldásnak tartom, hogy még mielőtt a „törzsanyaghoz” érnénk, a katalógus 1995-ben veszi fel a fonalat, vagyis ha sűrített formában is, de az aktuális kiadásba mintegy belefért az előző két kötet anyaga is. Ezt követi a fő rész, időrendben haladva, 2012-től 2020-ig dokumentálva a zsinagógában történteket: kiállításonként egy-egy duplaoldalas, széltől szélig kihúzott reprodukció, esetenként egy-két kisebb fotóval – és a munka címével, adataival (három nyelven) kiegészítve. Ami viszont nem tud nem feltűnni, hogy a fotók egy nem elhanyagolható része mintha messze nem lenne olyan jó minőségű, mint az alapul szolgáló krétapapír. Helyenként mintha kimondottan homályos, szemcsés lenne a kép.
Mindeközben a képek-képsorok által kirajzolt ív szépen, követhetően tükrözi az At Home Gallery profilját, a valóban sokszínű, több kontinensről származó és sokféle hagyomány felől érkező művészgárdát. A nemzetköziség mellett a szlovákiai szcéna rangos (gyakran fiatal-középgenerációs) képzőművészeinek jelenléte is nyilvánvaló, akik közül néhányan a legszűkebb régió szülöttei (a somorjai származású, Budapesten alkotó Mayer Éva, az ugyancsak somorjai Németh Krisztián, aki az elmúlt tíz évben egyenesen háromszor mutatkozhatott be, a dunaszerdahelyi, jelenleg Hong Kongban egyetemi oktató Blazsek András vagy a szintén szerdahelyi születésű Varga Emőke, aki Pozsonyban alkot és az ottani Képzőművészeti Főiskola docense). A szlovák(iai) művészek névsorán végigsuhanva az említettek mellett Marek Kvetan, Daniel Fischer, Németh Ilona, Cséfalvay András, Peter Kalmus, Stano Masár, Jana Želibská, Lucia Tallová, Monika & Bohuš Kubinskí munkái fogadnak. Komoly névsor, bármely szlovákiai kiállítótér megirigyelhetné.
Nyelvileg maradéktalanul rendben van a kötet, a fordítások Mészáros Tünde és Suzanne Kiss munkáját dicsérik, a nyelvi szerkesztő Bolemant Lilla volt. Ugyanakkor jót tett volna a kiadványnak egy (válogatott) bibliográfia. Már csak azért is, mert egyrészt van mire büszkének lenni, hovatovább, a galéria kiállításairól egyre több érdemi kritika és recenzió születik.”
Csanda Máté kritikája teljes terjedelemben a Dunszt oldalán olvasható.
