Hizsnyai Tóth Ildikó irodalmi levele az Új Szó Szalon című kulturális mellékeletében jelent meg:
“Kedves Öcsém, rég írtam. Talán már egy éve is annak, hogy utoljára Kínából hírt adtam magamról.
Nagy hét volt akkor is, de nem húsvéti értelemben – még különírva, még kisbetűkkel. A járvány már Európa déli részein pusztított, napok kérdése volt csupán, hogy mikor éri el a szülőföldemet.
Csalódott voltam. Hiába döntöttem úgy, hogy nem szállok fel az utolsó járatra, nehogy már én vigyem haza a nyavalyát! Sose bocsájtottam volna meg magamnak. Letöltöttem ugyan az utazáshoz szükséges kéthetes karantént, mégse tartottam jó ötletnek, hogy ismeretlenekkel, zsúfolt utastérben töltsek el fél napot, majd nemzetközi reptereken tolongjak tömegekkel. Tesztelés nélkül, sakkmintás ülésrend nélkül, egymás nyakába lihegve.
Ez még a régi időszámításunk szerinti időben történt, Kr. u. 2020-ban, Matovič előtt egy hónappal, amikor odahaza még orrpiszkálás nélkül lehetett kiflit venni a helyi Jednotában, amikor a nagyik még unokáikkal kéz a kézben válogattak a csokitojások között, amikor még nem kellett rendeletekből tákolt üveghegyeket megmászni ahhoz, hogy az ember egyet léphessen.
Mondanám, hogy a régi szép időkben. De vajon mi abban a szép, amikor egy regnáló kormányfő a parlamenti választás kampányában képes lebumlizni a röszkei határhoz, hogy a magyar kollégájával egy jót migráncsozzon? Mert hogy majd a kerítés mögül jön a vírus, pont onnan. Miközben én, a potenciális vírushordozó, a retikülömet pörgetve szabadon grasszálok városszerte, másodgenerációs vietnámiakat inzultálok a villamoson, és széles jókedvemben végigcsókolgatom a fél Pozsonyt. Mert miért ne? Elvégre visszakaptam a régi életemet.
Téged kérdezlek, Öcsi!
Az otthoniak válaszait már ismerem, „igen, de”, mindegyik így kezdődik. Csakhogy én pont az „igen” és a „de” közé vagyok beszorulva: Szabadság, de szolidaritás. Szolidaritás, de szabadság. Közte semmi? Tertium non datur? – hogy a te nyelvezeten kérdezzem. Amíg én olyan, ezerszer megbélyegzett libsi cuccokkal vacakolok, mint a társadalmi felelősségvállalás vagy az öngondoskodás, addig honfitársaim egy egész hullámra való koronavírust síeltek össze az Alpokban, amit aztán jól felszoroztak az Isten-haza-család jegyében megválasztott kormányok intézkedései. Mégis engem vetnének a mókusok közé, ha ezt nyilvánosan kimondanám, pedig már az Isten se tudná megszámolni, hányadik buckánál tartanak azóta.”
Hizsnyai Tóth Ildikó levele teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.