Plonicky Tamás Barátaimnak, egy koronavírus-járvány utáni kocsmából című novellája az Új Szó Szalon című kulturális-irodalmi mellékletében jelent meg:

“Megvallom nektek, barátaim, hogy a pandémia magányától sokáig belső rettegés fogott el, lelkem körülölelte konstans hiányotok, a betöltetlen űr, amit egy éven át nélkületek kellett elviselnem, uralma alá vont e megzabolázhatatlan vírus okozta karanténdepresszió, amit csak a lakosság nagy részének beadott oltás megnyugtató jelenléte, továbbá az e borzadályt legyőző személyek testében kialakult biológiai ellenanyag volt képes valamelyest enyhíteni, és e lelki betegség totális elmúlását, ezenfelül az örökkévalóságnak tűnő rettenetes hónapokat immáron az orvosaink által tudományos igazoltsággal létrejött nyájimmunitás biztonsága és a lockdown feloldása, azaz a szórakozóhelyek kinyitását is jelentő első tavaszi nap mulasztotta el végérvényesen, amelynek csodálatos, felülmúlhatatlan reggelét a gondozott és tűpontos kéziratokkal rendelkező, végeérhetetlennek tűnő mondatokban fogalmazó, utánozhatatlan géniusz, Talamon Alfonz barátairól elnevezett Borkopf nevű kiskocsmájában töltök whiskykóla meghitt társaságában, illetve olcsó cigaretta penetráns dohányfüstjének lélegzetelállító félhomályában, és stilizált novellafüzéreket olvasgatva várlak titeket, hogy ideérjetek, remélve, hogy végre-valahára újra együtt fogyaszthatunk valamit pont úgy, mint azokban a hónapokkal ezelőtti bensőséges pillanatokban, amikor még egymás társaságának önfeledten örülve vígan snapszerezhettünk, kérhettük a feleseket ládaszámra, és hangos hujjogatások, spicces álkonfliktusok, valamint a teljesen illuminált vagy félrészeg állapotok súlytalan váltakozásának kesernyés mámorában szabadon mondhattuk azt, hogy még egy sört szeretnénk, ha pedig a pultosnő mutatóujját fenyegetően az ég felé emelve imitált szigorúságba ágyazott negédes hanglejtéssel, valósággal megátalkodott boszorkaként, mint szikrát szórta ránk távozásra felszólító, többször is megismételt, átkozott intelmeit, mely szerint ma este már ez lesz az utolsó alkalmunk a fogyasztásra, mert eljött a soha-nem-várt záróra ideje, mi, kellemetlen borgőzt lehelve a dohányfüstös szürkületbe, a kikért sör helyett finom, szarkasztikus humorral válaszolhattuk azt, hogy ha tényleg képes vagy most, ebben az euforikus-mámoros pillanatban bezárni, baszd meg, akkor egy sör helyett inkább még huszonnyolc abszintot hozz ki nekünk légy szíves.

Titeket is várlak ide, a nyitás első napjának örömteli helyszínére, a monumentális mondatmonstrumokat kisujjból kirázó Talamon Alfonz Borkopf nevű kocsmájába, kedves focistatársaim, akikkel már több mint két éve rúgom és rúgtam a bőrt egészen addig, amíg e megállíthatatlannak tűnő aljadék vírus, a koronanyavalya miatt el nem vették tőlünk a labdán kívüli egyetlenegy gyermekjátékunkat és örömünket, a bölcsész B-liga kispályás amatőrbajnokságát, amelynek színvonalas mérkőzésein mindig is el-elnéztétek nekem, hogy nemcsak gólképtelen, de tulajdonképpen passz-, csel-, szerelés- és futásképtelen, azaz minden vonatkozásában labdarúgás-képtelen vagyok, és akiről ti is tudjátok jól, hogy rendelkezem annyi öniróniával és önreflexióval, hogy olykor-olykor, ha szoros a meccs, tehetségtelenségem teljes tudatában és a közös szent cél érdekében, a cserepad meghitt biztonságát választva önként vonulok le a pályáról, mivel egy kiélezett párharcban örökösen fennálló futballinkompetenciám és konstans lábtechnikai analfabetizmusom egyértelműen jelentheti azt a különbséget, amelynek köszönhetően mi mindannyian értékes pontokat veszíthetünk.

Ma, a teljes feloldás és nyitás megismételhetetlen, boldogsággal teli legelső napján, e fényes tavaszi reggelen a whiskykóla, az ízes cigarettapöfékelések és stilizált novellafüzérek mellé, e mesteri szövegeket kreáló Talamon Alfonz barátairól elnevezett Borkopf nevű kocsmájában ülve, téged is várlak ide te örök huszonhárom éves Surmina Surma, aki végzős egyetemistaként elmondásod szerint a Zoom nevű alkalmazáson megtartott első biológiaórádon úgy prezentáltad a téged vezető tanár által egyértelműen releváns tananyagként feltüntetett légzést, hogy bekapcsolva a kamerát előbb, ahogy illik, „Jó napot!” szavaiddal üdvözölted az újdonság erejében és lógásban bizakodó zsenge korú hallgatóságot, majd mindenfajta begyakorolt vagy erőltetett pedagógusi allűr nélkül hirtelen azt mondtad, hogy „nesze nektek levegővétel!”, és a tanulóid legnagyobb meglepetésére egyszerűen csak teleszívtad a tüdődet és ihletetten belefújtál egy hatalmasat a mikrofonba, ezután pedig megköszönted a figyelmet, majd angolosan lelépve, azaz kilépve a programból otthagytad az időlegesen elnémított, értetlen és humortalan diáksereget; ha azonban ez még nem lett volna elég, állításod szerint, e vad ötleted, ugyanezen módszer alapján tartottad meg táplálkozásórádat is, azaz pedagógiai célzattal a bekapcsolt kamera előtt, diákjaid jelenlétében, egyenes adásban direkt hangosan csámcsogva zabáltál valami szándékosan spenótszínű hányadékot, közben pedig performanszjelleggel olyan diadalittasakat böfögtél, hogy a veled nagyjából egykorú nebulóid rekordsebességgel pattantak fel jegyzetfüzetükből azért, mert tudták jól, hogy ilyen biológiai csodát még ők sem láttak soha, és bár fogalmam sincs arról, hogy e gyakorlat-központúságában megingathatatlan oktatási elveidet ismerve milyen fondorlatos pedagógiai módszertannal próbálod meg kivitelezni a következő kezdőtanári jelenésedet, amelyen a szaporodást kell tanulóid számára prezentálnod, mégis mindannyian tisztában vagyunk a ténnyel, hogy egyértelműen erre a pályára születtél, mert már fiatal korod ellenére is felfogtad, hogy a koronavírus-járvány időszakában lévő online Zoom alkalmazáson tartott oktatást mind a szülők, mind a tanárok, mind a diákok csak szarkasztikus poénokba elegyített nettó telibeszaromsággal tudják ténylegesen elviselni és komolyan venni.”

Plonicky Tamás novellája teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható el.