Ovidiuson. Egészen pontosan az új magyar Átváltozásokon. Pytharogas épp az imént hagyta abba fejtegetését arról, hogy minden perc átváltozás, hogy körkörösen egymásba érnek a dolgok, hogy nem kizárt, hogy a föld egy élő állat, melyből bárhol tűz, gőz csaphat ki, mely bármikor megmozdíthatja bármely testrészét, hogy a hernyókból holt lelkek, azaz lepkék lesznek, hogy ne öljünk állatot, mert nem kizárt, hogy nagyapánk vagy anyánk lelke lakik benne. Egeria nimfa siráma felrázza Diana ligetét, és megjelenik előtte a feltámasztott Hippolytus, aki a fordító örömére részletes szekéranatómiával fűszerezve előadja halálos balesetét, ahogy kiömlött zsigereit, egyetlen hatalmas sebbé vált testét vonszolják a tengerből kiemelkedő bikaszörny látványától megvadult paripák.

                                                              …a tenger

feltámadt. Heggyé magasulva dagadt fel a hullám,

irdatlan víztömb görbült és kunkorodott föl,

nőtt és bődült is, s csúcsát szétnyitva kitágult:

egy bika tört ki a szarvával hasogatva a vízárt,

majd a szügyéig a hűs levegőbe emelte a testét,

orrlyukain, tátott száján fröcsögött ki a sós víz!

Hippolytus kívülről látja magát, immár a jövőből, s elképesztő tárgyiassággal számol be a rettenetes eseményről, miközben a sorsa által meghurcolt, végletesen traumatizált és elpusztuló ember örök példázatát mondja el. Előadja dióhéjban a Phaedra-történetet is, felvillantja megrázó alvilágélményét, és elmondja, miként támadt fel új istenként, s hogyan vált a rómaiak által tisztelt Virbiusszá.  Az isteni örökkévalóságból látja saját ijesztő sorsának igencsak véges és belátható, emberi idejét. Mint egy helyszínelő, egy halottkém, egy kezdő isten. A tengerből kitörő bika maga a rettenetes múlt: mitológiai kód Phaedra leszármazásáig, a bikával közösülő Pasiphae történetéig vezet vissza, illetve a pusztító férfiasság fallikus rémeként is értelmezhető. Egeriát azonban a puszta részvét nem téríti jobb belátásra, az emberi szenvedés nagysága sem: a fájdalmat nem lehet súlyozni, a szörnyűséget és a traumát nem lehet kidekázni. Férje, Numa halála miatt egyenesen szétsírja magát: saját zubogó könnyeivé és jajgatásává válik. Ráadásul most már nemcsak a saját, de minden halandó sorsát siratja. Itt tartok most, a végtelen szomorúság hexametereinél, melyektől még a fordító szeme is enyhén sós bevonatot kap.