Csehy Zoltán írt az Élet és Irodalomba recenziót Adamik Tamás: Latin irodalom az átmeneti korban. 9–11. század (Kalligram Kiadó, Budapest, 2020) című könyvéről:
“„Felismerte, hogy az emberi nyelv csak dadogás, s hogy ezt isten az emberi vakmerőség büntetéseként rótta az emberi nemre a babiloni torony építésekor” – írja Adamik Tamás „Dadogó” Notkerről, a szekvencia műfajának megteremtőjéről, aki saját beszédhibájában univerzális jelet látott, s költészetében gyakran problematizálta is a latin nyelv birtoklása iránti vágyát, a nyelvvel folytatott küzdelmet. „Szinte kétségbeesetten méricskélte naiv szótagjait”, és mégis, mondja Babits, a szeszélyes sorokból „a pásztorok és angyalok éneke csendül ki”. Babitsot mégsem bűvölte el teljesen az angyali zene, Notker általa fordított karácsonyi szekvenciája ugyanis sajátos ötvözet: a fordító két versből keverte ki a magyar verziót. A nyelv keresése, az önkifejezés problémái a középkor egész úgynevezett átmeneti korszakára jellemzőek: Adamik Tamás könyve, a középkori latin nyelvű irodalmat bemutató sorozat harmadik kötete a IX–XI. század irodalmi termését tárja elénk közönségbarát irodalomtörténeti módszerességgel. A korszak különlegessége, hogy noha a latin nyelv hódító útja tovább folytatódik, a „grammatikai kontroll” ebben a korszakban a leglazább. A latinság eljut az Északi-tenger partvidékéig, sőt az újonnan érkező népeket, köztük a magyarokat is meghódítja. A magyarok nemcsak témaként, de irodalmat formáló tényezőként is felbukkannak: Adamik kiváló portrét ad Szent István és Szent Gellért munkáiról, amelyek egy impozáns tabló fontos elemei lesznek.
A rendszerint a „sötét” jelzővel elkomorított korszak következő különlegessége, hogy számos új műfaj is ekkor születik meg: a párstrófákból építkező szekvencia mellett a történeti és az állateposz, a lovagregény, illetve a kifejezetten nemzetinek tartható történetírás. Lépten-nyomon magyar (és hun) vonatkozásokra bukkanunk, melyek számát eggyel meg is toldanám: a drámáiról és verses szentéletrajzairól ismert középkori költőnő, Gandersheimi Hrotsvitha terentiusi fogantatású darabja, a Dulcitius már a XVI. század első felében íródott Sándor-kódexben szerepel magyarul. A Három körösztyén leány című dramatizált legenda az első fennmaradt magyar dráma. Hrotsvitha a nőirodalom egyik őse is, aki a római vígjáték elkeresztényiesített változatát alkotta meg, de e műveken is átsüt a római irodalom „pogány” szellemisége, hiszen az Abraham című komédia például egy bordélyházban játszódik. A „pogány” antik irodalom nyelve etalon a középkor számára, a legelképesztőbb nyelvi újdonságok és lexikai különlegességek mellett jól megférnek a Vergilius-allúzók vagy a kikölcsönzött Horatius-elemek. Az antikvitáshoz való viszony tekintetében kiemelkedően érdekes a veronai Ratherius alakja, aki miközben a királyi erényekről, a házasságról elmélkedik, egyik prédikációjában eldicsekszik azzal is, hogy „a soha nem olvasott” Catullus verseit olvassa. A mondat súlyát jelzi, hogy egy versközlést leszámítva 700 évre visszamenőleg nincs nyoma a Catullus-ismeretnek. Nem kizárt, hogy neki köszönhetjük, hogy Catullus szövegei egyáltalán fennmaradtak, hiszen az obszcén kifejezések használata eleve elegendő ok lehetett volna arra, hogy az egyetlen Catullus-kódex megsemmisüljön.
A hősi epika terén hun szempontból kiemelkedő a Waltharius címen ismert eposz, melynek központi eleme a Pannóniából elrabolt hun kincs, illetve Attila hadjáratainak története.”
Csehy Zoltán recenziója a reklám megnézése után teljes terjedelemben olvasható az Élet és irodalom oldalán.
