Hidas Judittal Mellár Dávid beszélget a nők helyzetéről az irodalomban


„Akárki akármit tesz, a nők ébredése maximum lassítható, de vissza nem fordítható” címmel készített interjút Hidas Judittal Mellár Dávid a Dunszton:

Hidas Judit író, szerkesztő, újságíró legutóbbi kötete 2019-ben jelent meg Boldogság tízezer kilométerre címmel a Kalligram kiadónál. Mindemellett Mécs Annával, Tallér Edinával és Tóth Kingával együtt a Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fórumának (SZÍN) tagja. Az íróval utóbbi szerepével kapcsolatban beszélgettünk figyelemfelhívásról, irodalmi díjakról, olvasási hagyományokról, befogadói stratégiákról, határokon átívelő együttműködésről és a SZÍN jövőbeli terveiről.

Kicsit távolabbról kezdeném. Hogy látod a mindent behálózó és manipuláló média és egy társadalmi, irodalmi probléma viszonyát? Gondolok itt arra, hogy pár éve még migrációtól, illegális bevándorlóktól hemzsegett a magyar média, vagyis akkor ez volt a politikai hatalom fókuszában, hogy a külső „veszéllyel” szemben a biztonságérzet látszatát vetítse és táplálja az emberekbe. Volt ezzel összefüggésben egy intenzívebb Soros-korszak is, most pedig minden egy sokkal reálisabb és láthatatlanabb veszély körül forog a koronavírus itt-létének függvényében. Így például nemcsak a bevándorlás-politika veszítette el jelentőségét, hanem az olyan, eddig sem épp a figyelem fókuszában lévő problémák is méginkább alul maradnak, mint pl. a klímaválság, hogy csak a legjelentősebbet említsem. Dúró Dóra esetét is felhoznám, mivel szerintem ez arra jó példa, amikor aránylag több emberből váltja ki a média „a valami itt nincs rendben” érzését: meseország mindenkié. Szerinted miképp lehet kívülről kitörni, vagy épp betörni, hogyan lehet figyelmet „követelni”, magára irányítania a médián keresztül a társadalom figyelmét egy olyan törekvésnek, amit a SZÍN képvisel? Vagy szerinted más úton kellene hatást gyakorolni a társadalomra, változtatásra, perspektíva-tágításra ingerelni a közvéleményt?

Ha a Meseország körüli botrányt említed, akkor a SZÍN által képviselt ügyekhez erőteljesen kapcsolódik a Tóth Krisztinát ért támadássorozat. A helyzet itt is kicsit hasonló, mint a Meseország esetében. A durva reakciót borzasztó lehetett átélni, de én úgy látom, azóta rengeteg fórumon folyik konstruktív gondolkodás mind a kötelező olvasmányokról, mind a nemi szerepek irodalmi ábrázolásáról. Sokszor a szélesebb társadalmi nyilvánosságot az ilyen botrányok teszik kíváncsivá, nyitottá azokra a fontos kérdésekre, amelyekről mi, a szakmában többet gondolkodunk. Ez mindenképpen pozitív hatás, még akkor is, ha vannak sokan, akik megragadnak a propaganda szintjén.

Ugyanakkor a SZÍN-nek alapvetően az irodalmi közeggel van „dolga, a szélesebb társadalmi nyilvánosság szemléletének formálását számos más nőszervezet végzi. Mi az irodalmi élet szereplőinél, döntéshozóinál szeretnénk elérni a közös gondolkodást, a párbeszédet és szükség esetén a változást, illetve a női alkotókat szeretnénk segíteni a szakmai fejlődésben, igyekszünk őket több szereplési lehetőséghez és nagyobb elismertséghez juttatni. Akárki akármit tesz, a nők ébredése maximum lassítható, de vissza nem fordítható, így a társadalomban végbemenő változások segítik a mi munkánkat is, és visszahatnak az irodalom szakmai közösségére, sőt akár a szellemi irányultságára is. Véleményem szerint ez utóbbi is rendkívül fontos. Ugyanis nemcsak az a probléma, hogy a női szerzőknek személy szerint milyen hátrányokat kell ledolgozniuk, vagy milyen előítéletekkel kell megküzdeniük, hanem arról is, hogy a saját tapaszatalaitakat tárgyává tehetik-e a munkáiknak a saját belső igényeik szerint. Ez akár egy új nyelv kialakítását is szükségessé teheti hosszú távon.

El tudod képzelni, hogy egyszer Magyarországon egy homoszexuális alkotó Kossuth-, vagy József Attila-díjban részesüljön úgy, hogy mind a mű témája, nézőpontja, mind a polgári értelemben vett szerző nyíltan vállalja nemi irányultságát, hovatartozását? 

Igen, el tudom képzelni. A legrangosabb díjak kiosztása mindig is nagy mértékben függött az épp regnáló politikai elit értékrendjétől, a mostani kormány és holdudvara nyilván nem ezt az irányt képviseli, de ettől még hosszú távon bármi elképzelhető. De ha azt kérdezed, elképzelhetőnek tartom-e, hogy a Kossuth- és József Attila-díjasok között 5-10 éven belül lehet-e 50% a nők aránya, akkor már nem lennék ilyen bizakodó. A kutatásaink szerint az elmúlt 15 évben ezek a díjak még a 18%-os átlagnál is rosszabbul teljesítettek. A Kossuth-díjnál 14%, a József Attila-díjnál 17% volt a női díjazottak aránya politikai érától függetlenül. A nők valahogy mindig kimaradtak a díjesőből. De azt azért remélem, hogy legalább némiképp javulni fognak ezek a számok is azzal, ha ráirányítjuk a figyelmet a problémára.

„Üvegplafon” és „becsontosodás”. Kimutattátok, hogy a szépirodalmi díjak 82%-át férfiak nyerik el. Mi lehet ennek az oka, illetve annak, hogy a jelentős, kortárs irodalmat megjelentető kiadóknál csak 30%-os a nők által írt könyvek kiadása. Mármint nem hinném – de lehet, naiv vagyok –, hogy azért utasít vissza egy kiadó egy minőségi kéziratot, mert azt nő írta, vagy mert úgy látja a kiadó valamely menedzsere, hogy az adott évre már több „női kötet” nem fér bele, mert azt kevésbé vásárolják a statisztikák szerint.

Én sem hiszem, hogy így működne a kiadók szerkesztési politikája, bár erről nemsokára, április 16-án szervezünk egy beszélgetést, a Ms. Columbo Live! sorozat keretében, ahol fontos kiadók női főszerkesztőit fogjuk vendégül látni szerkesztőtársaimmal, Gáspár-Singer Annával és Szécsi Noémivel. Tehát erről a kérdésről nekem is csak elképzeléseim vannak. Azt gondolom, a nők hajlamosak alulértékelni magukat, illetve kutatások kimutatták, hogy a nők inkább akkor pályáznak egy lehetőségre, ha majdnem biztosak abban, hogy sikerrel járnak, a férfiak kockázatvállalóbbak. Szerintem komoly akadály van az indulásnál, sokakat ér szexuális zaklatás akár a mentoruk részéről, ez mindenképp visszahat az illető ambícióira, és én problémának látom a szakmai fejlődési lehetőségeket is.”

A teljes interjú a Dunszt oldalán olvasható el.

,