Nagy Hajnal Csilla Egy közepesen letargikus másnapon címmel írt filmkritikát a Dunsztra az I May Destroy You (Tönkretehetlek) című sorozatról:
“Arabella (akit a sorozat alkotója, Michaela Cole testesít meg), amikor a történet kezdetén találkozunk vele, nincs egészen tisztában vele, mit akar, de ez ekkor még tulajdonképpen annyira nem is látszik zavarni a csapongó Z generációst. Szeretné befejezni a második könyvét, igen, vagyis inkább szeretné addig húzni az időt, amíg ki nem fut belőle. Nincs egészen tisztában vele, hogy úgy általánosságban mit akar, viszont egyszer csak rájön, hogy léteznek határok, amik megszabják azt, mit akarhat, és ahogy ezzel egyidőben tudatosítja azt is, ezek a határok valamilyen elbaszott alanyi jogon egészen máshol helyezkednek el az individuumok számára bőrszín, nem, szexuális orientáció és a hierarchiában elfoglalt helye alapján, Arabella dühös lesz. Összezavarodik, hisz ő csak próbált, szeretett volna csapongani és reflektálgatni, influenszerkedni, MDMA-zgatni olasz klubokban, különösebb következmények nélkül. A következmények viszont különösebbek, mint várta, ott vannak, ahol nem is gondolta, hogy lesznek, és nincsenek olyan helyeken, ahol pedig egyértelműen lenniük kellene. Kellene következménye legyen annak, ha az ember bejelenti a rendőrségen, hogy megerőszakolták. Van is meg nincs is. Nem kellene következménye legyen annak (gondolja Arabella, vagyis még csak nem is gondolja, egyáltalán nem is gondolkozik rajta), ha az ember belecsöpögteti saját lényét a virtuális világ óceánjába. Van is meg nincs is.
Van-e min gondolkozni, ha az ember végignézi a I May Destroy You-t? Van. Érdemes-e megnézni? Jó kérdés. Nem, még nem ez a jó kérdés, ez a kérdés akkor lesz jó, ha legalább nagyjából meg tudjuk válaszolni. Még nem tartunk ott. Szóval hol tartunk? Ott tartunk, hogy nem kérdéses, elindítjuk-e a következő részt, miután véget ért az előző, de van valami ódzkodás a mozdulatainkban. A történet lebilincselő a maga módján, még ha nem is mindig értjük, miért meséltetik el nekünk, és miért pont így. A karakterek izgalmasak, sokszínűek, és általában éppen jól idegesítőek (általában). A kamerakezelést, különösen a főszereplő arcát közelről mutató vágásokon, érdemes külön kiemelni. Valahol mégis elcsúszik ez a műalkotás, egyszerre akar minimalista és maximalista lenni, és mintha az egész ugyanúgy benne ragadna egy nem teljesen kellemesen bizsergő limbóban, mint Arabella maga.”
A teljes szöveg a Dunszt oldalán olvasható el.
