Polgár Anikó írt recenziót Janikovszky Éva naplójáról Korzózás, zsúrok és egy félkarú vőlegény címmel:

“Egy leánygimnáziumi tanuló panaszkodik a 3-as latindolgozata miatt, közben arról álmodozik, hátha az influenzajárvány miatt bezárják az iskolát, egy másik alkalommal pedig boldogan újságolja el naplójának, hogy kapott „egy rém guszta nadrágszoknyát”, s most nem lesz ideje sokat írni, mert ki akar menni benne biciklizni. 1938-ból csak két bejegyzés van az akkor 12 éves Kucses Évától (a későbbi Janikovszky Évától), ám a következő évtől megszaporodnak a szerencsésen fennmaradt, s most Janikovszky Jánosnak (az írónő fiának) és a Móra Kiadónak köszönhetőnek nyomtatásban is megjelent naplóban a híradások.

Bár súlyos történelmi események árnyékában vagyunk, a kislány életébe csak a gyermek prizmáján keresztül szűrődnek be ezek az elemek, kezdetben játéknak, mókás bolondozásnak tűnnek. Ha kronologikus sorrendben olvassuk a napló szövegét, egy nevelődési folyamatnak is a tanúi vagyunk, a kamaszodó lány humorral fűszerezett iskolai híradásaitól a 18 éves érettségizett hölgy 1944 karácsonyán kelt komor bejegyzéséig. A gyermek részleges rálátása a felnőttek világára a maga természetességében mutatkozik meg (milyen nehéz lenne utólag, tudatos erőfeszítéssel kialakítani ezt a perspektívát!), s magától értetődő naivitása és őszinte énközpontúsága segít leleplezni a felnőtt világ fonákságait.

Éva az iskolai történések közül főként azokat tartja megörökítendőknek, amikor felborul a megszokott rend. Egyik nap annyira füstöl az osztályban a kályha, hogy ki kell küldeni a tanulókat a folyosóra; ők később ebből inspirálódva a németórát egy most már tudatosan előidézett füstkeltéssel próbálják megúszni (tolltörlő rongyokat és radírokat dobálnak a kályhába, de pechjükre az óra nem marad el, csak füstben kell végigülniük). Egy másik alkalommal a Felvidékről visszatért szegedi biciklis ezred ünneplésére vonulnak ki („kivonultunk, összevissza dobáltuk a katonákat piszkos nárciszokkal, megéljeneztünk egypár csinos tisztet”), s bánják, hogy olyan hamar vissza kell menniük az iskolába – „hazafias” lelkesedésükben addig húzzák az időt, míg el nem telik a latinórából még hátralévő félóra. „Ihaj de sőt még csuhaj, azaz vesszen Trianon, és éljen… na ki? Azt ilyen időkben sose lehet tudni” – kommentálja Éva az eseményeket a naplóban, osztályfőnöke fennkölt szólamokkal teli szónoklatán is ironizálva. (…)

Az egyik gépelt lapon a törvénynek azt a paragrafusát olvashatjuk, melyet édesanyja a lánya védelmében őrzött: ez alapján nem tekinthető zsidónak az, aki 1939. január 1. előtt kötött házasságból származik, s szülei közül csak az egyik, nagyszülei közül legfeljebb kettő volt izraelita felekezetű, s ő a keresztény szülő vallását követi. Éva ennek köszönhetően a vészkorszakban nem került bajba, a család több tagja viszont igen. 1944. június 18-án feljegyezte, hogy „ma viszik el Nagymamáékat, talán éppen most, marhakocsikban, nem tudom, hova”. (Később kiderül, hogy Ausztriába kerültek egy kavicsbányába, s a Személynévjegyzék tanulsága szerint túlélték.) A karácsonykor kelt záróbejegyzésben pedig említi többek között Laci nevű nagybátyját, aki két hónapja jött vissza a munkaszolgálatból, náluk lakik, mert „nincs senkije itt Szegeden, a feleségét, a 16 éves kislányát meg a 12 éves kisfiát elvitték”.

Láthatjuk Éva 1938-as sportköri igazolványát, 1942/43-as jeles bizonyítványát, beleolvashatunk a gimnázium évkönyvébe, néhány korabeli újsághírbe, a hagyatékban maradt fiatalkori versek gépirataiba, levelekbe, melyek a korhangulat érzékeltetése mellett a történetek kikerekedését is szolgálják. Egy 1964-ben kelt levélből például láthatjuk, milyen távolságtartóvá vált később Éva viszonya a nála 16 évvel idősebb Ortutay Gyulával, csodálata tárgyával, aki az 1944-es, szerelemmel és aggodalommal átitatott naplóbejegyzések megszólítottja volt.”

Polgár Anikó recenziója az Új Szó oldalán olvasható teljes terjedelemben.