Bolemant Lilla Női írás, női olvasás című írását közölte a Dunszt:

“”Jobban megértenék egymást a nők és a férfiak, ha a férfiak ugyanolyan sokat olvasnának, mint a nők? Többet tudnának az életünkről, gondolatainkról, érzéseinkről, ha olvasnák Virginia Woolf, Sylvia Plath, Jane Bowles, Carson MacCallers, Annemaire Schwarzenbach vagy Dorothy Parker könyveit, ahogyan mi is olvassuk Hemingway, Faulkner, Updike, Joseph Roth, Flauber és Balzac regényeit?” – idézi Ruth Klüger A nők másként olvasnak és többet című írását Elke Heidenreich Az olvasó nők veszélyesek című könyv előszavában, amely az olvasó nőkről készült képzőművészeti és fotóművészeti alkotásokat mutatja be, némi kultúrtörténeti és művészettörténeti magyarázattal.[1]

Idéz még többek között Dubravka Ugrešić Olvasni tilos című könyvéből is: „A történelem során a nők voltak az olvasók, a csalik, akik fennakadtak az írott szó horgán. A nők képezik az olvasóközönséget! Így van ez a kis irodalmak esetében is, mint például a horvát, ahol a 19. század közepén a férfiírók győzködték a női olvasókat, hogy ugyan térjenek már át a német irodalom olvasásáról a horvátra, vagyis hogy legyen, aki olvassa őket. »A honfi szó szakad meg a bútól, hallván, mily lenézőleg szólanak nemcsak jeleseink, de köznapi polgártársink leányi is édes honunk nyelvéről« – panaszolja egy múlt századbeli horvát író. Mire a derék horvát női olvasóközönség megszánta őket, és ásítozva ugyan, de a hazai írók műveit fogyasztotta. Teljes joggal kijelenthetjük hát, hogy e kis ország irodalma a női olvasóknak köszönheti létrejöttét.”[2]

A kis irodalmak között nagy a hasonlóság! A magyar irodalomban ugyanez történt a 19. század folyamán. A nemzetébresztés nemes feladatára rendszeresen a nőket szemelték ki, és tőlük várták a férfiak és gyermekeik a következő nemzedék nemzeti érzésének kialakítását, erősítését a nőnevelésen keresztül, amelyhez nagyon szorosan hozzátartozott az olvasás. Nira Yuval-Davis szerint a nők azok, akik biológiai, kulturális és szimbolikus értelemben is újratermelik a nemzetet, szimbolikus határőr szerepük van.[3] Ezt a szerepet pedig a patriarchális társadalom ruházza rájuk, s felelőssé teszi őket a nemzet jövőéért. Biológiai hordozóként a közösség hordozói is egyben. (…)

Az első férfi, aki komolyan számolt a nők részvételével az irodalomban, az olvasásban, és egyenrangú félként utalt a nőkre, Kármán József volt: „mind a nevelésnek, mind pedig a mentalitás- és értékformáló szépirodalomnak alkalmazkodnia kell a női igényekhez és ízléshez”.[10] Szerinte a jó műnek a nőkhöz és a férfiakhoz egyaránt szólnia kell. Uránia című lapja célközönségének a nőket, az asszonyokat választotta, őket kívánta kiművelni, azért, hogy a férfitársadalom is rákényszerüljön a művelt, európai eszmék megismerésére.

A 19. század Magyarországon a nők közéletbe való kilépésének kezdete volt. A nőnevelés reformjai és a sajtóhoz köthető reformok nagy fordulatot hoztak ezen a területen. A nők társadalmi szerepvállalásáról, a nők képzéséről folyt a vita több sajtóorgánumban is. A század ötvenes, hatvanas éveiben zajlik az írónőség mibenlétéről szóló máig leghatásosabb vita, de vitáztak a házasságról, a válásról, a nőnevelésről is. A társadalmi szerepek nemi alapú szigorú meghatározása, amely szerint a férfi a közélet, a nő pedig a magánélet szférájában találja meg természetes közegét, lassan bomlani kezdett. A hosszú évszázad folyamán a magán leányneveldéktől az állami leányiskolákon keresztül a század végére a nők egészen az egyetemi oktatásig is eljuthattak. Veres Pálné nevéhez fűződik a Nőképző Egyesület megalakulása 1868-ban és az első magyar felsőbb leányiskola megnyitása is, miután a 9000 nő aláírásával nyomatékosított kérvényt Eötvös József oktatásügyi miniszter elutasította.[11] Mikszáth Kálmán az elutasítás indokairól később így írt: „…inkább a népet kell emelni bizonyos nívóra, a parasztasszony tudjon inkább harisnyát kötni, mint az úriasszony – filozofálni.”[12]“

A teljes szöveg a Dunszt oldalán olvasható.

Fotó: Jacenko Seman