Pénzes Tímea Ikeranyaversek (2020) című gyermekverskötetéről írt kritikát Tinkó Máté „Szitáló babaálmok…” címmel az Irodalmi Jelenben:

Az íróként, költőként, műfordítóként és újságíróként egyaránt ismert, érsekújvári származású Pénzes Tímea Ikeranyaversek című kötetét elejétől a végéig derű hatja át. A tizenegy ciklusból álló versgyűjtemény különleges látlelet a szerző gyermekeinek születéséről és az azt követő időszakról, nyolc cikluson át tartva a kronológiai rendet, míg a kicsik ötévesek nem lesznek. Nem más ez, mint tanúságtétel: Csíki Csaba bravúros illusztrációival kiegészítve a könyv számtalan szövegrészlete azt az érzést erősíti az olvasóban, hogy szülőnek lenni semmivel össze nem hasonlítható létállapot, teljesen új világot tapasztal meg, mikor gyermeke születésének csodájában részesül.

A szövegeket a gyermekek és az anya nézőpontjainak (hol elkülönüléseiből, hol áttűnéseiből, egybeolvadásaiból) intenzív, koncentrált, plasztikus érvényesülése miatt látásmódverseknek is nevezhetnénk. Mindez persze elsősorban imitáció, méghozzá az anya kísérlete arra, hogy hangot adjon gazdagon burjánzó tapasztalatainak. A világukat felépítő, véletlenszerű életesemények bemutatása mind azt a célt szolgálja, hogy a gyermekeket a szülőkkel – előbb az anyával, majd később a háttérből felsejlő apával is – különleges egységben, teljességben láthassuk. „Azóta mi egykor szétesett, / összeállt ismét, / két egyre terebélyesedő ág / a helyére tette mindazt, / mi a kezdetek kezdetén egész volt – / teljes a világ.” (Fává lenni) Ezek a tapasztalások a kicsik életkori sajátosságait szemléltetik, melyeket az anya aggodalmai és kételyei kísérnek. A nő nehéz sorsát sejtető előzményekre is történik utalás. „Elsirattam mindenkit, hogy életre kelhessetek, / száműztem röpke pillanatokra a gyászt, / hosszú és rögös volt az út, / de a gyümölcsök látványa mindent feledtet.” (Gyászból)

A versszövegek központi figurájává mégiscsak ő válik, tehát az a karakter, aki a szülői szerep által definiálja és látja önmagát. A gyermekek oldottságát, spontaneitását látva szembesül saját öregedésével is. „Tekintetükből kortyolgatom az örömöt, / miközben szemem sarkában gyülekeznek / az öröm szülte ráncok.” (Növekvés) A kezdeti időkben a szülő a gyermekek felfokozott, a metafizikai gondolkodástól sem idegen testi érzékelésével azonosulva, azokat el- és befogadva látja a világ dolgait maga körül. „Csemetéim reggel a fejükbe veszik, / hogy a cumisüveg fogantyúja helyett / inkább a felkelő nap / ablakon behulló sugarait / fogják meg, / hiszen enni bármikor lehet, / de fényt fogni csak alkalomadtán.” (Fényfogócska)

A megismerésre váró külső környezet és a belső emberi természet előbb az anya közvetlen közelében, majd tőle eltávolodva, olykor csak indirekt jelenlétében tárul fel a kicsik előtt, akik önálló kalandokra indulnak. A gyermekek fokozatos leválása a szülő(k)ről fejlődésük természetes velejárója, és ezt a folyamatot tovább mélyítik az anya önreflexív gondolatai, melyekkel a leválást rögzíti, önfeledten és játékosan. „Oly önfeledten játszotok, / el kéne, hogy lessem, / nem érdekel most anyátok, / hiába keres töretlen, / firkantok hát egy lapot, / hogy minél jobban csengjen.” (Képeslap a kertbe)

Az anyát gyermekei cselekedetei és reakciói megerősítik abban, hogy van értelme életének: a régi-új, naiv rácsodálkozás a világra kirajzolja a lét értelmét és lényegét, és így a felnőttnek is megadatik a lehetőség, hogy újraélje gyerekkorát. További érdekesség, ahogy direkt gesztusok révén az apa karaktere is egyre inkább bevonódik a szülők és a gyermekek között kialakuló intim közösségbe. Különös csavarként hat, hogy az említett vers végére gyakorlatilag eljutunk a címben megfogalmazott állítás tagadásához. „És apát is bevesszük, / ikertárssá emeljük, / és amikor avatjuk, / nyakkendőjét befaljuk. / Este négyen vagyunk kicsik, / felnőttségünk titok kicsit, / jelest szerzünk bolondságból, / nem törekszünk másra mától.” (Ezt csak a kicsik tudják)”

A kritika teljes terjedelemben az Irodalmi Jelen oldalán olvasható el.