Éppen a kilencvenes évek derekába rágcsáltam bele nagy ganggal, s alig egy éve vettem csak fel a fonalat ebben a Kalligram nevű kiadómban, ahol újabban dolgoztam, miután a Szigeti, a kiadó főnöke rekedtes hangjával extra ajánlatot tett nekem – legyek  a könyvkiadónak az izéje… a könyvterjesztője, na.
Odalent délen éppen háború volt, a szerbek és a horvátok ugyanis vadul egymásnak ugrottak, folyt a vér, meg minden, nyírták, kaszálták, gyilkolták egymást a déli népek, a háború éppen az elemében élvezkedett, s kívülről nézve nagyon úgy tűnt akkor nekem, hogy a sorsszerűen kiválasztott hivatásomnak – a hajózásnak – a frissen megszerzett dunai folyami kapitányi rangom ellenére is – befellegzett egy időre.

Gondoltam, miért is ne mehetnék el akkor egy csöppet kirándulni ebbe a könyves szakmába, ki a szárazföldre, szégyenszemre, ilyen szárazföldi patkánynak, van minek, ráadásul pláne a saját kiadómhoz, amelyik direkt a saját könyveimet is gondozta, s adta ki – hát nem?
Csupa jó arc mozgott egyébként is abban a kiadóban, az ősbölény Grendel Lajostól a gida Csehy Zolin keresztül ott legelt akkoriban abban a pozsonyi Staromestská-i utcában az irodalmi elit komplett bölény-csordája, ezek egymásnak adogatták ott a kilincset, jöttek-mentek a vénséges litera-raptorok, igazi, bőszült szabadkőműves partikat röffentettek nap mint nap – egyszóval, imádnivaló volt arrafelé a jóravaló élet.
Izgatott és érdekelt, miképpen csinálják ezt az ismeretlen tartományú könyves-mókát, hogyan és miképpen lesz a leadott kéziratomból könyv – meg aztán határozottan be akartam lépni ebbe a Gutenberg nevű Galaxisba is, tetszett, s kellett, sóvárogtam egy jegyzett útlevél után is, amivel szabadon mozoghattam az addig zárt, titokzatos könyves térben.
Utolsó érvként pedig – legalább annyira izgalmasnak és romantikusnak tűnt ez a könyv-világ, mint a hajózás, a kikötőkkel, a hajókkal és a matrózok és a bolond bocmanok elvetemült népével együttvéve…

Rövid gondolkodás után – ott – a Szigetiéknél, a lakótelepi panelházuk nyolcadik emeletén, a strammul átalakított panellakásuk konyhájában, a félig kiszürcsölt kávéscsészék árnyékában  – végül is rábólintottam az ügyletre, s ezzel útlevelet kaptam, s elindulhattam a titokzatos könyves szektorba, ami jóformán sötét és ismeretlen volt még akkoriban a számomra.
Mit is mondjak?
Az elején csak kapkodtam a fejem.
A helyzet az, hogy egyszerűbbnek képzeltem.
Idő kellett, mire észbe kaptam, s rájöttem a könyv ritmusára, amit adogatott, ráéreztem, mi történik a könyvekkel, s észben tartottam végre mindent, ami a könyveket mozgásba hozta – a dohányfüstös szerkesztőségeket, a kávéillattól átitatott kiadókat, a nyomdákat, a könyvszagtól illatozó könyvraktárakat, a rátarti nyegle könyvkereskedőket – de ez a móka mit sem ért mindaddig – amíg a semmiből fel nem tűnt előttem az igazi menő ordas… egy igazi nagyvad, amit bemérhettem, s ami igazán szép feladatnak tűnt, hogy becserkészve elejtsem:
A magyarországi  könyvpiac.
A 90-es években jártunk, s eszmei szinten költői túlzásnak tűnt a kérdés önmagában is – vajon mit kereshetett egy aránylag ismeretlen pozsonyi magyar könyvkiadó a magyarországi könyvpiacon?
Igazi, vad egzotikumnak számítottunk, hogy egyáltalán létezünk, hogy megjelentünk a semmiből, hogy értelmesen beszélünk, ráadásul magyarul, pörge hibátlanul és humorral, hogy igenis van mondanivalónk, hogy izgalmasak vagyunk, s egyáltalán nem is úgy néztünk ki, mint az egyszeri szegény rokonok vidékről, megilletődve,  hanem komolyan kikértük a jussunkat, könyves cirkálókként beúsztunk az addig privát felségterületekre, s merszünk lett azonnal  diktálni, kifogásolni, alkudozni…
Megjelentünk.
A Kalligram kiadó merészen  benyomult a térbe – velem együtt.

Hamarosan csuklani kezdett ezektől a sajátos villanásainktól a „magyar könyvpiac”, a könyvkereskedők népsége dünnyögve, mogorván vizslatta a könyveinket, belenéztek a belső oldalakba, hitetlenkedve olvasták, hogy a könyveink  magja tényleg abban a távoli  Pozsonyországban vagy hol  lett elvetve, s érdekes, nézték döbbenten, most meg ezek a könyvek itt, Budapesten landoltak, de mégis, meg nahát, meg hogy is van ez odaát, meg hogy lehetséges ez?

Válaszul pörölyként meneteltem előre, s ezt a nyomulásomat talán egyre jobb kondícióban figyelgette a Szigeti főnök is.
Az volt a benyomásom, hogy ez a szikár, csöndes manusz a láthatóan nagy lazasága, nyitott ritmusának és a rendkívüli humoros stílusa  ellenére – magánemberként – zárkózott egy mandró volt.
Pont ezért volt persze nekem  érdekes, hogy mi ketten, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva – sikerült egy közvetlen, egyéni hangot találnunk – már-már baráti húrokat pengettünk, ami lehet, hogy ellentétes volt ugyan az elveivel, hiszen mindenkit magázott, csak engem nem, s idővel közel is kerültünk egymáshoz, de az is lehet, hogy ezt csak hallucináltam…
Ezzel persze nem tudtunk mit kezdeni, mert mégiscsak a főnököm volt – folyamatosan egyensúlyoztunk, hogy megtartsuk az irányt, s én, azt hiszem jól csináltam ezt a csiki-csuki játékot.
Talán tetszett ez a köztünk dúló  hangtalan társasjáték neki is, nekem persze könnyen ment ez a játék, hiszen egy olyan világból jöttem a Kalligram kiadóba, ahol a tekintély, a rangok, a tisztek, a parancsok megfellebbezhetetlenül röpködtek a Duna vize fölött, s ott is – a valódi zártságnak köszönhetően – szintén közel és egyszerre mérhetetlen távolságban voltunk egymástól – a tisztek és a legénység…

A nagy harci feladatom az volt, hogy mindenáron betörjek a Kalligram kiadó új könyveivel a magyar könyvpiacra.
Egyre többször landoltam  Budapesten – s hobbi szinten észrevettem, kezdtem egy erősen militáns, harcias pózt is felvenni.
Egyre jobban élveztem ezeket a könyves „bevetéseket”, mert a nyomulást, a könyvek eladását újra és újra kihívásként, sajátos ütközetként értelmeztem és kezeltem, ismeretlen tartományokba eveztem be, soha nem csináltam ugyanazt, más és más arcokkal, helyzetekkel találkoztam.
Aztán… eljött az idő, amikor egy-egy „bevetést” már nem lehetett csupán egy-egy röpke szűk napra időzíteni, s ki kellett találnom olyan lehetőségeket is, amikor akár több napra is Budapesten maradhattam, folyamatosan kalandozva, kapcsolatokat építve, találkozókra járva, sűrű pesti fekete kávékat szürcsölve eldugott mellékutcákban, az esti kis kávézókban, közben hadoválva, könyveket ajánlva, kupeckodva, dorbézolva szügyig az új üzleti lehetőségekben.
Hol itt, hol ott bukkantam fel, lehetetlen helyzetekben találtam rá – új barátokra, ágyra járva, ismerősöknél dekkolva, kortárs íróknál, költőknél meghúzva magamat – amelyek – szó se róla – döbbenetes élményeknek bizonyultak…

Egy napon – éreztem – közeledik egy újabb desszantos munka, mert megint megtelt új könyvekkel a raktár, s ideje volt kihelyezni az új könyveket a placcra, hadd striccheljenek…
A könyvkupec-móka mindig úgy kezdődött, hogy mint egy korabeli Biblia-ügynök, csupa mintakönyvvel, nekimentem erővel a városnak, s szisztematikusan, utcai harcok árán, sarokról sarokra, munkaasztaltól munkaasztalig, kereskedőkön átgázolva összezagyváltam a placcot, s végül felvettem a könyv-termésünkre a rendeléseket.

Általában az Írók boltjánál kezdtem – imádtam ezt az elsők között függetlenedett könyvesboltot, s már az érkezés is izgalommal töltött el.
Megálltam az üzlet oldalánál, s valami megnyugvásféle érzetem támadt, amikor beléptem ebbe a szent könyvesüzletbe, ebbe a jellegzetesen zseniális hangulatot árasztó könyv-kánaánba, ahol a vezetőktől az eladókig a beavatott könyves-tagok olyanok voltak, egy olyan ritkán látott fajt képviseltek, mintha egy másik bolygóról jöttek volna a városba…
És nyomtam a szöveget szakadatlanul – nyomultam ájulásig és extázisban az akkor még független, eldugott, laza és különös, jellegzetesen egyedi hangulatokat árasztó  hipszter könyvesboltok zömében is; elvesztem a roskadásig megrakott polcok között, ahol csak szépirodalmat, esszéköteteket, filozófiát adtak-vettek, tarhás, szakállas, szemüveges félőrültekkel, igazi idealistákkal trécseltem.
Itt, ezekben a mini könyveshodályokban nyoma sem volt a lektűrnek, ezekben a független, progresszív könyvesboltokban külön beszédstílusban, választékosan kellett beszélni, ahol elvárták, hogy képben legyek, ahol literekre szürcsöltem a forró pesti kávét, gyógyteát kortyoltam, füstölők illatát szippantottam, könyvekről, írókról, kiadókról pletykáztam, adtam, vittem a híreket – horgonyt dobtam.

Ez a Szigeti – általában – ha kellett, a munkát is – mindig hátulról intézte.
Úgy láttam, nem kedvelte ez a mókus a kifejezett parancsokat, inkább jobban vette, ha a népek körülötte megértik a munkájuk lényegét, s minden csak megy magától, mint a svájci óramű belső szerkezete, s szerette, hogy neki csak amolyan kormányosként korrigálnia kellett az irányt, mert a manőverek szabályosan maguktól – megoldódtak…

– Van itt egy kis könyv… – jegyezte meg, közben kifelé nézett az ablakon.
Hunyorgott, egy galambot studírozott a szemközti ház ereszén, behunyta a szemét, s ez a galamb – úgy tűnt – látszólag jobban érdekelte abban a pillanatban, mint bármi más…
Gyanús volt.

A terjesztéssel, a marketing ügyekkel nem szokott különösebben foglalkozni, folyamatosan arisztokrata pózban masírozgatott „hore-dole” a kiadóban, a pénz nála mellékszálnak tűnt, nyereségről csak ritkán beszélt, legyintett, ha lelkendezve belenyomultam a belső szférájába, döbbenten figyelt, miről locsogok neki, nem értette, miért fontos, hogy elmondjam, beszámoljak, hogy melyik könyvből mennyit adtunk el, hogyan fogynak a könyvek a raktárból – csak jóval később jöttem rá – mert tulajdonképpen a vérében volt ez az egész… azonosult mindennel, vénásan átlátta valójában ezt az egész helyzetet, mert ez a veszett mókus mindent tudott, még azt is, hogy mennyit zabál a kocsim.

Szigeti – ilyen volt.
Ami azt illeti – már a kezdetektől lenyűgözött.
Erős szuggesztív hatást gyakorolt rám, célzott kérdései voltak, emlékszem, azt hittem, már akkor is, a legelején, amikor még semmi nem volt, hogy be kellene neki talán mutatkoznom, hogy megismerjen, de kiderült, pontosan tudja, ki vagyok, csodálkozásomra minden egyes soromat olvasta, bemosta magába, egyedi íze van, mondta, s megjegyezte, egész jó minőségű szövegeket is elkövethetek még egyszer, ennélfogva ismerte az anyagot, amit kilöktem a placcra, tudta grammra a piaci értékemet, tudta, hol kellettek volna a vesszők, a pontok, a gondolatjelek, mert egy könyvnél ez volt nála a legfontosabb.
Félelmetes volt, ahogy kezelte a mondatait, ahogy beszélt, tárgyalt, látszólag nyeglén, folyamatosan blöffölt, mintha egy végnélküli pókerpartin lenne, sebészi pontossággal kezelte a szikét – a nyelvet – néztem, figyeltem – hogy csinálja – de rá kellett jönnöm, hogy egy idegen, eddig nem ismert emberi fajtát látok magam előtt, egy olyat, akiről azelőtt csak egzotikus könyves kalandregényekben olvastam, erre megjelent előttem a hősöm – igazándiból.
Az a fajta fickó volt, aki egy eszméért harcolt, egy gondolat volt az atomreaktora, egy jövőkép, amiért képes lett volna – ez rögtön leesett – minden idegszálával – meghalni, s ez döbbenetesen lenyűgözött.

– Nos, Budapestre kellene menned… és azt gondoltam… megbeszéltem ezt Miklóssal és Alaine-nel is, hogy fogadnak Téged éjszakára…
Mi van???
– A Mészöly Miklósnál…. meg a Polcz Alaine-nél alhatok? – kérdeztem lassan szótagolva, mert krízishelyzetekben gyakran előjött a szövegértési problémám.
Látta rajtam a döbbenetet, s tulajdonképpen, el kellett ismernem, nagy varázsló volt.
Ezeket az ügyeket úgy adta be, mintha a világ legtermészetesebb helyzete lenne, hogy egy halandó félisteneknél töltse az estéjét.
Egy este Mészöly Miklóssal és Polcz Alaine-nel?
Ez valami vicc?
Vajon mit tenne egy ókori görög paraszt, ha azt mondanák neki, töltsön egy estét Zeusszal és igyon meg egy kancsónyi  jóféle bort egy másik Istennel, Dionüszosszal?

(Folytatása következik.)